Lakóhelyünk, amelynek keretében a lakásunk is helyet foglal, az utóbbi száz év alatt a tízszeresére dagadt, lélekszáma megközelíti a félmilliót. Közép-európai mércével mérve nagyvárosnak számít. Fél évszázaddal ezelőtt, amikor falai közé költöztünk, még „élhető” városnak számított. Villamosok rohangáltak és csilingeltek az utcáin. Hordárok futkostak és fiákerek! Alig hiszem, hogy mára az előbbiekből, tehát akik a vasútállomáson ácsorogva lesték a poggyászokkal megpakolt utasokat kétkerekű targoncáikkal, létezik akárcsak egy is. Persze egyéb változások is történtek a városban. A többnyelvűből szinte egynyelvűvé szürkült. Amikor is nem győzik széltében-hosszában hangoztatni és „kihangsúlyozni”, milyen féltékenyen őrzi többnemzetiségű és multikulturális „jellegét” és hagyományát. Miközben Európában is végbementek különféle folyamatok. A múlt század elején például még el-elhangzott itt-ott, miszerint figyelő szemeteket Párizsra vessétek, manapság a figyelő szemek fókusza inkább Berlinre irányul. Állítólag ott élhetőbb életet lehet élni akár egy budapesti születésűnek is, hogy a mi félmilliós lakhelyünk szerencsésebb, gyakorta helyüket cserélő lokálpatrióta világpolgárairól ne is beszéljünk.
Lakóhely, lakás… kezdtük a jegyzetünket, kerülgetve, mint macska a forró kását. De a lakás mint olyan az évtizedek alatt átnemesült-e az otthon melegével? Mert ugyan elhiszem, hogy Berlinben élhetőbb életet élhet akár egy nagykikindai világjáró is, de válhat-e az olyan meleg otthonává, mint a kisoroszi parasztház, amit kiszemelt magának öreg kora végleges fészkévé? Már-már unalomig ismételgetjük a nehezen megcáfolhatót: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.
Na mármost: elhatároztam, fölkeresem a hivatalt, ahol nyilvántartják lakóhelyünk összes utcájának a nevét. Szülőfalumnak csaknem nyolcvan utcája van, mintha már azokban is jártam volna, amelyekbe mind ez ideig be se fordultam. Van otthon Széles utca, Keskeny utca, Kis-köz, Liget-köz, Fő utca, s természetesen Kossuth utca is. Petőfi, Rákóczi, Bartók, Kodály, még Ady és József Attila is s marad a nyolcvanból egy-egy Csépének, Herceg Jánosnak, Fehér Ferencnek, de a felsoroltak mégse szorították ki Vuk Karadžićot meg a többi arra érdemesültet. Lakóhelyem milliomegy utcájából, hiába éltem le „élhetőbb életem” javát, alig tudnék nevük szerint néhányat felsorolni. Persze tudom, hol van a Makszim Gorkij, a Duna utca, a Futaki út meg a Pirosi út, tudom az utcák nevét (még szerencse, hogy nem feledtem el), tudom a félmilliós, „többnemzetiségű” város neves magyarokról elnevezett utcáit, az Adyt, az Arany Jánost, a Petőfit meg a Dózsát, meg hogy van egy Zilahyról elnevezett átjáró, meg egy tér Fehér Ferencről, a „város kötőjéről”, sőt, itt, a szomszédságunkban egy ruszin újságíróról, régebben volt egy Magyar nevű utca meg Szlovák is, a Német utcából viszont a neve maradt meg.
Mostanában a Podbara nevű városnegyed hangulatos, régi utcáit járom. Szeretném megjegyezni, az emlékezetembe vésni a nevüket. Nem megy. Hasonló a szülőfalumban nem fordulhat elő. Nem csak azért, mert annak a hetvenvalahány utcának a nevét és elhelyezkedését könnyű megjegyezni, jelenlegi lakóhelyem milliárdnyi utcájának a nevéhez képest, hanem mert a legtöbb itteni utcanév nem ébreszt bennem semmit sem.
Sokszor megállítanak séta közben, közöttük talán olyanok is, mint én, csak itt lakó, de nem itt született, tehát nem igazán idevalósi, helybéli, megállítanak, mert egy utcát keresnek, mondják is az illető utcának a nevét. Sajnos nem tudom útbaigazítani őket, nem erre lakom, mentegetőzöm. Az utcasarokhoz érve, felnézek a névtáblára. Hiszen ez az az utca, amit keres, kiáltanék az iménti érdeklődő után, de a hangom már úgyse érné utol.
…Aki tehát teljességgel (szívvel-lélekkel) „otthon van benne”, könnyebben eligazodhat zegzugos útjain s valódi, élhető életet élhet oltalmazó falai között.
