Vasárnap délután, megszokott helyemről, az erkély magasságából szemlélem az utcánk forgalmát, a bólogató fákat, az ég kékjét, s felbukkannak előttem azoknak a feledhetetlen falusi vasárnap délutánoknak az emlékei, amikor ilyentájt, sötétedés előtt a szomszédok fogták a gyalogszéküket, s ráérősen megindultak a megszokott gyülekezőhelyek felé, hogy ott bandába verődve megüljék estébe nyúló szertartásukat, a férfiak a kártyapartikat, az asszonyok boldog tereferéjüket, amikor nem csak a kalendáriumból volt kiolvasható, hogy vasárnap van, hanem a levegőnek, az utcának, a békésen legelésző felhőknek, s minden létezőnek ünnepi zengzete volt. Hallani, tapintani lehetett az ünnepi csendet, a béke muzsikáját.
Ezek a házak előtt meghonosodott vasárnapi bandázások, mesedélutánok, kártyapartik, „parlamenti” ülések a falusi embereknek jóformán az egyetlen szabad szórakozási formát jelentették a szellemi fölüdülésre. Kedvükre kibeszélgethették magukat, véleményt cserélhettek és ütköztethettek a világ dolgairól. Bizonyára jól érezhették magukat. Ezért ültek össze. Egymás között voltak.
Jómagam egyedül ücsörgök az erkélyen, néhány méterrel az utca fölött, mint valami színházi páholyban, s hallgatom a csendet, amit olykor hirtelen éles fékcsikorgás tép ketté. Fölkapom a tekintetemet. Abból a megképzett falusi vasárnap délutáni képből, ami annyi év után is elbűvöl, magával ragad. Mily örömmel cserélném fel most ezt a „színházi páholyomat” egy gyalogszékkel egy sámlival, ha ott lehetnék az öreg Márkusék háza előtt a bandázók között.
De amint hallom, már nemigen akadnak arrafelé ilyen kisközösségek. A lakóházakkal együtt az utcák is kiürülnek. Talán az ég színe is más arrafelé.
Most azonban nem egy hirtelen, éles fékcsikorgás ránt vissza a jelenbe, hanem egy igencsak felvágott nyelvű leányzó. Lent áll a parkolóban, telefonál. Mondja, mint a vízfolyás. Nevetgél, fölrikolt, mondja-mondja. Minden szavát értem, hiszen fölhallatszik az erkélyre. Talán annál is magasabbra, a hatodik, hetedik emeletre. Aztán megindul, tíz lépés után visszafordul, s szaporázva oda-vissza járkál.
Azért is kivárom, meddig bírja, mikor hagyja abba! Ha a kezem ügyében lenne egy óra, mérném az időt. Óra hiányában számolni kezdek magamban. Túljutok a hatszázon, ez ugye, tíz perc, belefáradok, abbahagyom. A leányzó nem. Olyan főiskolás korú lehet. Csinos. Fél combtőig érő szoknyácska, fél válla meztelen, Különben, mint a legtöbb kortársa. És még mindig csak mondja. Fél órája már? Legalább!
Nem tudom, mennyi lehet egy ilyen hosszan tartó kommunikációnak az anyagi vetülete, inkább érdekel az ilyetén való érintkezés szellemi és lelki hozadéka. Még inkább a vesztesége.
Mintha a jövendő évtizedek, évszázadok nem is tartanák fontosnak, gyümölcsözőnek a személyes kapcsolatok ápolását, ezek helyébe lépnek a modern és még modernebb kommunikációs eszközök, amikor is majd csak a felső tízezreknek adatik meg a kegyelmi állapot és fényűzés, hogy villáik előtt vasárnap délutánonként bandába verődve kényelmes kis sámlikon döntsenek a világ sorsáról.
