Hogy kerül a csizma az asztalra? A Mindennapink a vadászpuskával? Hamarosan fény derül rá.
Kezdetben vala a kenyér, utána párosult hozzá a szalonna, majd a hagyma, hogy a kubikosnak, a napszámosnak és egyéb „célszerű szegény embörnek” meglegyen a tarisznyába valója. Régen ugyanis az említett népcsoportokhoz tartozóknak ez volt a napi eledelük, már akiknek jutott belőle. A legtöbb házban azonban volt kenyér nehéz időkben is, s került mellé egy darabka szalonna is fej vöröshagymával, ez biztosított az ember részére akkora energiakészletet, hogy az épülő császárcsatorna medréből partra dobálja a sarat. Vagy hogy aratás közben suhogtassa a kaszáját. Enni, táplálkozni kellett még a legszegényebb néprétegnek is ahhoz, hogy mozogni tudjon.
Manapság már errefelé kubikosokra nincs szükség, mert ezt a gatyarohasztó, nehéz munkát gépekkel végzik, földmarókkal, baggerekkel, miegymással. Fogytán a napszámosság is, a részaratókat kiszorították a búzamezőkről a több száz lóerős aratócséplők, a kukoricatáblákról pedig a dinoszaurusz méretű kukoricakombájnok.
Megváltoztak a kereseti lehetőségek és típusok, a megélhetési struktúrák, a kenyér viszont még ebben a dimenzióban is a legtömegesebb fogyasztási cikk. Immár csaknem hétmilliárd ember Mindennapija. Sajnos nem jut mindenki asztalára, mert akadnak, akiknek még asztaluk sincs.
S hogy még egy lélegzetvételnyi ideig a kenyérnél maradjunk, volt idő, amidőn szülőföldünk népei és nemzetiségei gyakorlatilag két fajta kenyeret ismertek, a házit meg a pékit, ezzel szemben ma a kenyérgyárak ezerfélét és -fajtát dobnak piacra, de minőségileg egyik se léphet nyomába az egykori házikenyérnek, különösen nem az úgynevezett népi kenyér, aminek épp a napokban csökkentették két dinárral az árát.
És most néhány szót a kétcsövűről. Szintén a napokban rendezték meg székvárosunkban a vadászati-halászati vásárt. Hát volt látnivaló dögivel. Azért vásár a vásár, hogy legyen min ámuldoznia a látogatónak. Ezen a legtömegesebb ámuldozója egy kétcsövűnek volt. A nevéből, mint sejthető, vadászpuskáról van szó. Egy olyan típusról, amilyet emberi szem eddig még nem látott. A vadőröknek, a koca- és vérbeli vadászoknak viszont akkor állt el igazán a lélegzetük, amikor megtudták a kétcsövű árát.
Aligha van a vajdasági Délvidéken vadaskert, vadászegyesület, amelyiknek a kasszája megengedné egy ilyen kétcsövű megvásárlását. Ezt esetleg egy olyan egyesületi tag engedhetné meg magának, aki olyan háttérintézményekkel rendelkezik, amilyenekkel errefelé némely bárók és hercegek rendelkeztek.
A szóban forgó kétcsövű ára ugyanis milliókban van megszabva. S valószínűleg ezek a milliók nem dinárban értendők, hanem valamivel keményebb valutában.
Tehát kicsiny világunkban létezik egyfajta népi (nem népiesek!) kenyér, aminek az árát, tekintettel a közállapotokra, 2 (két) dinárral csökkentették, s úgyszintén kicsi világunkban fölbukkant egy kétcsövű, aminek az ára nem lesz még itt sem mindenkinek megfizethetetlen. Ez hát az „előállt” helyzet, amiről, az előállításról, mint olyanról, soron következő értekezésünkben adunk hangot.
