Abban a pusztító viharban, amely e vidéken tombolt, ha nem is sokan, akadtak néhányan, akik megkísérelték az emberi életek és a vagyon megmentését. Ante Marković nevét még napjainkban is sóhajtva ejtik ki azok, akik emlékeznek kormányzására. Mint a szövetségi, egységes Jugoszlávia miniszterelnöke megszilárdította a dinárt, bárki szabadon vásárolhatott valutát, az ország devizatartaléka elérte a tíz milliárd dollárt, az átlagbér 750 márka körül alakult. A megbuktatása utáni ínséges időszakban az emberek megszépítő emlékezete 1000 márkára duzzasztotta ezt az összeget.
Úgy képzelte, hogy a gazdaság felvirágoztatásával háttérbe szoríthatja a nacionalizmust. Tévedett. Eltérő okokból összefogott ellene Ljubljana, Zágráb, Belgrád. Szlovéniában aláásták gazdasági törekvéseit. Szerbiában horvát kémnek bélyegezték meg. Horvátországban azzal vádolták, hogy erkölcsileg olyan mélyre süllyedt, hogy még a belgrádi csevapsütők is lekenyerezték. A rágalmazásban felülmúlhatatlan Vojislav Šešelj azt követelte, hogy mint hazaárulót állítsák bíróság elé.
A miniszterelnöki tisztségétől való megfosztása után hátat fordított a politikának. Ausztriában telepedett le. A közvélemény 2003 novemberében láthatta ismét. A Slobodan Milošević elleni hágai perben a vád tanújaként tett vallomást. Akkor azt nyilatkozta, hogy szívesen állt volna az ügyészség rendelkezésére akkor is, ha a törvényszék Franjo Tuđman ellenében hallgatja ki.
Egy sötét időszakban a kisemberek Dragoslav Avramović személyében a megmentőjüket üdvözölték. Ez az az évtized, amikor az államilag szított pénzromlás a polgárok kirablásának eszközeként szolgált, az idősebbek, a lecsúszottak nem értették meg a rezsim rejtjelzett üzenetét, hogy naponta kenyeret és tejet biztosít számukra. 1992-ben és 1993-ban tömeges méretet öltött az öngyilkosság, elsősorban a nyugdíjasok körében, emberek haltak éhen. Ebből az ördögi körből ki kellett jutni, mert maga a rendszer és megszemélyesítői kerültek veszélybe: a nemzetközi pénzügyi és bankrendszer megbecsült szakemberét, Dragoslav Avramovićot kérték fel, hogy keltse életre a dinárt. Az öntelt politikusokkal ellentétben Avramović ruházatával az átlagember öltözetére emlékeztetett, derűje, mosolya egy reményvesztett országban kiutat, derűlátást hirdetett. Kopott szatyorjával járta a piacot, és ellenőrizte, hogy érvényes-e meghirdetett elve és mértéke: egy burek - egy dinár. Hittek és hinni akartak neki.
Nem állt hosszú ideig a jegybank élén, a szocialisták és radikálisok a parlamentben szégyenteljes, a polgári demokráciát megcsúfoló bohózattal megbuktatták. Idős kora, betegsége ellenére nem adta meg könnyen magát, tiszteletet érdemlő módon védte álláspontját, s a vita hevében azt mondta, hogy néhány politikus annyira hozzászokott a hazudozáshoz, hogy még fogadásból is képtelen igazat mondani.
Az áram és fűtés híján sötét szobában didergő polgárok reménykedve, bizalommal fogadták Milan Panićot. Mosolyogva, magabiztosan azt hirdette, hogy kivezeti Szerbiát a háborúkból, elhárítja a bombázás veszélyét, életet lehel a teljesen összeomlott gazdaságba. Ante Marković és Dragoslav Avramović rövid küldetésének felvázolásával még adósak a történészek. Panićról két orosz újságíró, Szergej Grizunov és Genadij Sziszojev írt könyvet Balkanski prorok (Balkáni próféta) címmel, s kiadványuk megjelenése szolgált alkalmul, hogy méltassuk azokat, akik tetteikkel szembeszálltak a tébollyal.
A két szerző vállalkozása úttörő munkának tekinthető, s alaposabb kutatómunka nélkül még korai annak megítélése, hogy Milan Panić látnoknak, prófétának bizonyult-e. Maradjunk a realitás talaján, induljunk ki abból, amit tudunk. Miniszterelnökké való kinevezése idején Slobodan Milošević tekintélye mélypontra süllyedt. Összeomlott a minden szerb egy államban elképzelés álma. A hadsereg vereséget vereségre halmozott, a könnyűnek tűnt győzelem helyett egyre többen áldozták életüket a hivatalosan soha meg nem fogalmazott hadicélok oltárán. A háborús erőfeszítések kimerítették Szerbiát, a világ kiközösítette, büntető intézkedésekkel sújtotta.
Milošević szorult helyzetében átmeneti megoldásként azt találta üdvösnek, ha az államfői tisztséggel Dobrica Ćosić írófejedelmet, a nemzeti ügy elkötelezettjét, a humánus lakosságcsere hívét ruházza fel. Mint Milošević, ő is a szerb földeknek kikiáltott területek egyesítéséért harcolt, de módszereik eltértek. Ćosić tévesen azt képzelte, hogy ez hajlékonyabb, rugalmasabb politikával, a világ nagyhatalmaival való megegyezéssel elérhető.
Milošević másik engedménye, hogy beleegyezett Milan Panić miniszterelnökké való kinevezésébe. A politikában, a balkáni helyzetben és fondorlatokban teljesen járatlan Panić 1992-ben mindössze néhány hónapos miniszterelnöksége alatt fáradhatatlanul utazik, Miloševićtyel ellentétben mindenhol fogadják. Még Dobrica Ćosićot is megdöbbentette kijelentésével, hogy elismeri a jugoszláv utódállamok határait.
Nem orosz életrajzírói, hanem Slavoljub Đukić Političko groblje (Politikai vesztőhely) című könyvében idézte fel Milošević és a hadügyminiszteri tisztséget is betöltő Panić öt és fél órás utolsó találkozójuk történetét. Panić Miloševićet Hitlernek, Milošević pedig Panićot Washington labdaszedő gyerekének nevezte. Kölcsönös sértegetésük az alábbi párbeszéddel zárult:
„Panić: Mint hadügyminiszter, megparancsolom a tábornokoknak, hogy tartóztassanak le. Jelen leszek, amikor bilincsbe vernek.
Milošević: Milan, kérlek, te maradj távol. Küldd a tábornokokat!
Panić: Miért ne lennék jelen?!
Milošević: Mert barátomnak tekintelek, és ebbe ne ártsd bele magad. A tábornokokat letartóztatom, s valószínűleg agyonlövetem.
Lényegében tehát kit tiszteljünk Milan Panić személyében? Prófétát vagy politikai analfabétát? Ma még nem dönthető el. Egy biztos: tisztán látta, hogy Milošević katasztrófába sodorja Szerbiát. Ha eredménytelenül is, Panić megállapodásra törekedett a koszovói albánokkal. Milošević megkísérelte elűzni őket szülőföldjükről.
Azt nem tudjuk, ha nem kergetik el, mit ér el Milan Panić. Azt azonban igen, hogy Milošević esztelen politikája olyan csapást mért Szerbiára, amelyet több nemzedék sem heverhet ki.
