Évre pontosan meghúzható-e a határ, amelytől kezdve egy kemény diktatúra fojtogató szorítása enyhül? Nem valószínű. Fél évszázaddal ezelőtt, 1961 utolsó hónapjaiban azonban napilapunk több olyan hírt közölt, amely Jugoszlávia politikai, társadalmi, gazdasági helyzete fordulópontjainak, a rendszer liberalizálási kísérlete kezdetének tekinthetőek.
Kezdjük Toldi Miklós nagybecskereki illetőségű polgár esetével. A bíróság kiskorúak megerőszakolásának és gyermekgyilkosság vádjával golyó általi halálra ítélte. Az addigi gyakorlattal ellentétben tüstént nem állították falhoz. Ügyvédjének fellebbezése után a felsőbb bíróság „a bizonyítékok és a vallomások több hónapos tüzetes tanulmányozása után elrendelte a bűnper újratárgyalását. A felsőbb bíróság ugyanis úgy találta, hogy a törvényszék nem vette figyelembe egy tanú vallomását, aki állítólag látta a később meggyilkolt K. M. 9 éves kislányt az écskai hídnál. A tanú vallomásából arra lehet következtetni, hogy Toldi Miklós nem követhette el a gyilkosságot. Továbbá a terhelő bizonyítékok csak közvetve utalnak a vádlott bűnösségére”.
Mindössze nyolc évvel korábban Milovan Đilast megfosztották minden tisztségétől, kiközösítették, mert az Osztályharc meglehetősen semmitmondó című cikkében az igazságszolgáltatásnak az államtól való függetlenségét követelte, s a rendszertől a demokráciát és a törvényességet kérte számon. A Borbában, a párt közlönyében megjelent írásában ismertette, hogy „az újságok nemrégen írtak egy munkás bírósági tárgyalásáról, akit azzal vádoltak, hogy a londoni rádiót hallgatja, és nem szívesen jár munkaakciókra. A bíróság felmentette, jóllehet azzal az értelmetlen indoklással, hogy többet kellett volna vele politikailag foglalkozni. Vajon a bíróság mérlegen méri az emberi öntudatot is? És meddig fognak még ideológiai ítéleteket hozni jogi ítélet helyett?
[...] Az államhatósági szerveknek, elsősorban a bíróságoknak, az UDBA-nak és a milíciának meg kell szabadulniuk a Párt minden munkájukba való beavatkozásától, különben nem mentesülhetnek attól, hogy ne változzanak át nem demokratikusakká, azaz kényszerítő körülmények folytán kénytelenek kigondolt politikai kaptafák és szubjektív és helyi kritérium alapján cselekedni”.
Óriási vihart kavart Korom Tibornak, nyelvhelyességünk fáradhatatlan harcosának 1961. október 26-án Egységesítsük helyesírásunkat című írása. Addig eretneknek számító olyan gondolatokat fogalmazott meg, hogy „helyesírásunk regionális, táji jellege, ha egykor szükségszerűen alakult is ki, ma már nemcsak elavult, hanem káros. Ha ugyanis megvizsgáljuk, miből erednek az eltérések »helyesírásunk« és a Magyar Tudományos Akadémia helyesírási szabályai között, főleg két okot találunk. Az egyik az, hogy az írók, újságírók, lektorok, fordítók, tanítók és tanárok egy része nem ismeri eléggé a szabályokat, illetve önkényesen eltér egyes pontjaitól”.
Korom Tibor terjedelmes fejtegetésében valójában azt mondta ki, hogy az országhatároktól függetlenül egy egységes magyar nyelv van.
A múlt század 60-as éveinek elején Ausztria után Németország is kiheverte a háború okozta súlyos sebeket. Gazdasági fellendülésük, vagy ahogy akkor mondták, a gazdasági csoda idején Jugoszlávia még ott tartott, hogy nagyobb önállósággal ruházta fel a szövetkezeteket, a munkaszervezeteket. Rendelkezhettek tiszta jövedelmük egy részével, de a majd menet közben kialakul felettébb vitatható elvet alkalmazva, elmulasztva a szabályozás alapos, pontos kidolgozását, a reform már a kezdet kezdetén eltorzult. A sajtójelentések szerint „az új gazdasági intézkedések alkalmazása folytán számos fogyatékosság került felszínre. Legszembetűnőbb a személyi jövedelmek szinte aránytalan növelése a gazdasági szervezetekben. Némely gazdasági szervezet éppen ebben (s lehet, hogy csak ebben) látta a gazdasági reform lényegét”.
Számos tudósításban az olvasható, hogy „a gazdasági szervezetek tiszta jövedelme nagyobb arányban növekedett, mint az összjövedelmük, nagyobb arányban, mint a termelésük és nagyobb arányban, mint a termelési költségekben elért megtakarítások”.
E megújhodási törekvések eleve kudarcra ítéltettek egyfelől átgondolatlanságuk miatt, másfelől amiatt, hogy a hatalmi elit a demokrácia és a reform határát ott húzta meg, amely nem veszélyeztette uralmát, és nem csorbította a párt hatalmát.
