Kedves kollégám, Sinkovits Péter állandó rovatában, a Verkliben az emigránsokról ír, pontosabban Cs. Szabó Lászlóról, aki fél életét önkéntes száműzetésben töltötte, ott is hunyt el, végakarata szerint azonban hazai földben kívánt volna végérvényesen megnyugodni, jóllehet Budapesten született, de Kolozsvárott nőtt fel, a koporsóját azonban az akkori román hatalom nem engedte be, csináltak ilyesmit annak idején a testvéri országok, talán emlékszik még az olvasó Tamási Áron végleges hazatérésének botrányos kálváriájára. Kollégánk említett írásában nem az író temetésével foglalkozik, azt inkább mondanám, hogy ébresztésével, hiszen az igazán nagyjainkkal jelenünk nem igen foglalkozik, pedig Cs. Szabó megérdemelné a ragyogó jelzőt, még inkább azt, hogy forgassák a könyveit a mai első kötetesek, kiváltképp ők, ha szeretik és tisztelik azt a nyelvet, amelyen énekelni próbálkoznak.
Sinkovits tömör Cs. Szabó-esszéjét az író egy idézetével zárja: „Nyugaton élő magyarok egyik nagy intellektuális kiváltsága, hogy szabadon beszélnek és írnak a hazai rendszerről, elismerően vagy elnéző rosszallással vagy megsemmisítően, mindegy, hogyan, a lényeg a teljes szólásszabadság.”
Hogy ezért a „teljes szólásszabadságért” mekkora árat kellett fizetniük az emigránsoknak, ezt csak ők tudták volna megmondani. S itt-ott el is mondták, az írók, költők le is írták teljes szólásszabadsággal.
Megpróbálták ezt elmondani az otthon maradottak is, a szülőföldjükön, a saját hazájukban élő „emigránsok”, még ha nem is adatott meg nekik a teljes szólásszabadság, sokszor, sokáig a részleges se. Az Egy mondat a zsarnokságról mégis megszületett.
És hát se Cs. Szabó László, se Márai Sándor, sem a többi emigráns a teljes szólásszabadság tudatában és birtokában nem úszott azért teljes boldogságban. Olykor talán eszükbe jutott s eszükbe juttatták, hogy ezt az önkéntes vagy rájuk kényszerített száműzetést, a hontalanságnak ezt a nem egészen természetes állapotát valami olyasmivel kellett felcserélniük, aminek a hiánya gátolhatja őket a szólásszabadság teljes kifejtésében.
Gondolom, mit meg nem adott volna Márai Sándor, ha olykor, akárcsak néhány percre is, betérhetett volna a budai Diófa utcába, még inkább Kassára vagy Cs. Szabó oda, ahová a szíve húzta ébren is, meg álmában is?
Tamási Áron, aki néhány évet Amerikában is töltött, igaz nem emigránsként, de aki a második világháború után drága szülőföldjéről Pestre „emigrált”, a Szülőföldem című ragyogó könyvében megfogalmazta a szülőföld bódító italának erejét és titkát, azt az érzést, amelyhez foghatót semmi más talán még a „teljes szólásszabadság” birtoklásának a tudata se ébreszthet bennünk. Had zárjam ezeket a csapongó gondolatimat, kusza soraimat a szintén feledőfélben lévő, farkaslaki, rengeteget bebarangolt, Ábelt-teremtő Író, nyűgbe verő fényes szentenciájával: „Farkaslaka... Valósággal nyűgbe ver valami különös érzés, amelyhez hasonlót soha semmi nem ébresztett bennem, csak a föld, ahol ringott a bölcsőm. Nem öröm és nem fájdalom ez az érzés; nem szárnyalás és nem is megenyhülés. Kehely talán, miben e földi élet levének kivonata van: az a titokzatos, egyetlen ital, melybe a kerek földnek minden fűszere egybefőzetett. Ízében mind ott találod az édes és keserű fűszereket, a mérgezőket és gyógyítókat, nemkülönben a kábítókat és józanító fűszereket... Rabjai vagyunk. És nem tehetünk egyebet: hordjuk ezt az örökös, láthatatlan bilincset, mely magában is elegendő volna arra, hogy az ember szabad soha ne lehessen.”
Bizonyára még ott se, ahol teljes szólás- és mozgás- és mindenféle más szabadság diszkrét bája ragyogja be az eget és a mindennapokat.
