Zentán, szombaton délután 5 órakor a Művelődési Házban nyilvános díszülést tartott a községi képviselő-testület, amelyet a húsz évvel ezelőtti erőszakos katonai mozgósítás elleni tiltakozás emlékére hívtak össze. Előtte fél ötkor a városháza főbejárata előtt megkoszorúzták a béketüntetés emléktábláját, majd a Művelődési Ház kiállítási termében „Békét akarunk!”(1991–2011)címmel megnyílik Gergely József újságíró-fotóriporter dokumentumfotó-kiállítása, amely a zentai és az adai béketüntetés eseményeibe nyújt betekintést. A községi képviselő-testület díszülésén Rácz Szabó László, a testület elnöke több zentai polgárnak emléklapot adott át a húsz évvel ezelőtti erőszakos katonai mozgósítás elleni tiltakozó megmozdulásban való cselekvő és áldozatos részvételéért.
A testület tagjai és minden jelenlévő megerősítette a húsz évvel ezelőtti képviselő-testületi döntést, amellyel rendkívüli népszavazást írtak ki, amelyben szerették volna megkérdezni a polgároktól, hogy helyeslik-e az akkor folyó háborút, egyetértenek-e azzal, hogy a háborúban a zentai polgárok is vegyenek rész, és hogy az erőszakkal mozgósított és a kiképzőterekről a polgárokat azonnal hívják vissza. (Az alkotmánybíróság megsemmisítette a népszavazást.)
A megemlékezés záró részében Gruik Ibolya és Tóth Lívia újságírók beszélgettek a béketüntetés cselekvő részvevőivel, akik két évtized távlatából emlékeztek vissza az akkori hűvös, esős, novemberi napok forró hangulatú eseményeire. A képviselő-testület akkori elnöke Miladin Lalić volt:
– A képviselő-testület elnökeként voltak kötelezettségeim az állam iránt, de mindvégig a polgárok érdekeiben próbáltam cselekedni. A lakosság több mint 90 százaléka a háború ellen volt, békében szerettek volna élni. Nekem is az volt a véleményem, hogy háborús helyzetben a tartalékosok feladata a város védelme, és maradjanak helyben. Sohasem voltam a háború híve, a konfliktusok megoldásának egyedüli ésszerű útja a tárgyalás.
Bodó József a válságtörzs bíróságon meghurcolt tagja, abban az időben tartalékos tiszt volt:
– Bennünket, tartalékosokat, november 3-án buszokkal szállítottak Tornyosra, úgymond kiképzésre. Nagyon rossz körülmények között, vizes szalmán, huzatos épületben várakoztunk. Csakhamar kiderült, a Szabadkáról érkezett katonatisztek nyíltan közölték velünk, hogy mi tulajdonképpen önkéntesek vagyunk, amit alá is kell írnunk és visznek bennünket Horvátországba. Amikor arra hivatkoztunk, hogy mi a területvédelemhez tartozunk, az egyik tiszt arrogánsan megjegyezte, hogy „könnyebb otthon papucsban tévét nézni, mint a fronton a hazát védeni.” Ez a viszonyulás nagyon felháborított mindenkit. Egyre erősödött mindenkiben az elhatározás, hogy márpedig mi más ország frontjára nem megyünk.
Az asszonyok, anyák és feleségek november 4-én kimentek Tornyosra meglátogatni a tartalékosokat. Németh Ilona a fiához ment:
– Az autóbuszok is ott voltak Tornyoson, ha mi, asszonyok, akkor otthagyjuk a tartalékosokat, elvitték volna őket a frontra. Elhatároztam, hogy nem tágítunk, ha helyben kivégeznek, akkor sem. A városelnök, Miladin Lalić is velünk volt egész éjjel, november 5-én reggel hatkor visszaküldtük Zentára, hogy küldjön buszokat a tartalékosokért. Már kilenc óra volt, amikor betelefonáltam a Servertransba –, a férjem is ott dolgozott –, hogy hol vannak a buszok. Nagy nehezen küldtek két autóbuszt. A tartalékosok, aki akart, jöttek velünk. Délután másik két busszal behoztuk a többi katonát is, és mindannyian a városháza elé vonultunk.
Udvardi Magdolna a Forum könyvesboltot vezette:
– A térre néző könyvesbolt üzletvezetőjeként hamar az események központjában találtam magam. Este nem záram be a boltot, ott gyülekeztek a válságtörzs tagjai, néhai Szloboda János, azután Vicei Károly meg a többiek. A boltból hívták fel az újságokat, a Szabad Európa Rádiót stb. Hajnali két óráig folyt a szervezés. Nem lehetett tudni, meddig húzódik el a tiltakozás, lesz-e és milyen eredménye a megmozdulásnak, minél több ismert személyiséget be kellett kapcsolni a megmozdulásba. Minél többen vesznek részt az akcióban, annál nagyobb visszhangja lesz, és a hatalomnak nem lesz módja elfojtani a békeakciót.
Vicei Károly író-publicista:
– Az emberekben tartani kellett a lelket, vigyázni kellett arra is, nehogy az indulatok elfajuljanak. Az elkeseredés oly mértékű volt, hogy az könnyen rombolásba torkollhatott volna. Igazi rezsimellenes felkelés volt Zentán, ennek a hírét világgá kellett kürtölni, a tömeget pedig együtt kellett tartani. Egymást váltották az emberek a Forum boltban, a teafőzéstől a friss hírek továbbításáig szerveztük az akciót, tartottuk a lelket az emberekben. Minden vállalatot, intézményt felhívunk, hogy aki csak tud, jöjjön és csatlakozzon a béketüntetéshez.
Sutus György volt rendőrtiszt:
– Ahogyan a megmozdulás részvevői válságtörzset alakítottak, ugyanígy válságtörzs alakult a zentai rendőrségen is. Közvetlenül Belgrádból kaptunk az utasításokat. Én azt az alakulatot vezettem, amelynek az volt a feladata, hogy fenntartsa a közrendet, a nyugalmat a városban, és megakadályozzuk az esetleges rendbontásokat. Szerencsére nem volt szükség beavatkozásra, békésen folyt a tiltakozó megmozdulás. Tömegoszlatásra, a gyülekezés megakadályozására irányuló parancsot nem kaptunk, mindössze felügyeltük az eseményeket.
