Nyár végén a gyermekláncfűnek, a pitypangnak vagy kutyatejnek nevezett gyomnövénynek egy olyan változatára lettem figyelmes a gyepen, amelyik alacsonyabb szárú a nyári testvérénél s a virága is valamivel telítettebb aranysárga, mint amazé. Gondoltam, szakítok egy szálat s hazaviszem.
Míg a szememmel válogattam a „kínálat” előtt s kiválasztottam a legszebbnek látszót s már hajoltam volna érte, hogy letépjem, épp abban a pillanatban egy méhecske szállott arra. A buzgó virágpor vagy mézgyűjtő nem azért röpült, hogy letépje a virágfejet, hanem hogy magába szívja, a lábzacskójába gyűjtve a virágfejben rejlő nektárt vagy gyógyport. Egy percig néztem, csodáltam a fullánkos bogárka buzgalmát a virágfejen, majd hagytam az egészet. Valami jóleső melegség áradt szét bennem. Ha én leszakítom ezt a nyár végi szép és soknevű vadvirágot, hogy odahaza vázába tegyem, talán még aznap elhervadt, elhalt volna, mert eszembe jutott, tapasztaltam már, a pitypang nem való vázába. Ennek most mégsem ebből a meggondolásból kegyelmeztem meg, nem ezért mentettem meg a korai elhervadástól, mert az abban a pillanatban, amikor le akartam tépni, eszembe se volt, életét, boldog virágzását egy méhecske mentette meg, aki pedig zsákmányért röppent rá, nem azért, hogy engem elriasszon önző, pusztító cselekedetemtől. Könnyű hálaérzet futott át rajtam. Ritka pillanat. Váratlan ajándék öröme. Vajon ki irányította, küldte épp abban a döntő pillanatban arra a halálraítélt gyermekláncfűre azt a fullánkos bogarat?
Eme szép és soknevű, gyomként tenyésző virágot különben megénekelték előttünk olyan nagyjaink, mint többek között Mikszáth, Gárdonyi, Tóth Árpád, Móra. Mi is szerettük volna mint ők versben. Csak egy morzsácska „sikeredett” belőle.
A város ama negyedében, ahol percenként nőnek ki a földből a toronyépületek s tűnnek el az öreg családi házak, megállított valami, aminek itt se tudok nevet adni. A még meglévő, ideig-óráig megkímélt falusias házcsoport egyikének az udvarából vagy kertjéből két óriási fa lombja köszönt rám. A magasabb és terebélyesebb halványzöld tömör lombozatával, a közvetlenül előtte vagy éppen ölelő karjában megbúvó alacsonyabb, de úgyszintén tömör lombozattal megáldott mélylila koronájával. Az utcáról, ahol álltam, a magasabb mintha szomorúfűznek látszott volna lecsüngő lombozatával, az előtte lévő pedig alighanem vadringló. A halványzöld szinte a fél eget eltakarta, terebélyes lombja bizonyára az öreg lakóház egész udvarát beborította s ebben segítségére volt az előtte őrködő is, nem tegnap ültethették őket, egyidősek lehettek az alattuk szomorúan pislogó, százéves épülettel. A csodálatos látvány nem engedett el. Arra gondoltam, hogy talán az utolsó pillanatban tévedtem ide, amikor még áll ez a két „ősfa” így összenőve, az élet páratlan egységét felmutatva, mert holnap már nemcsak az árnyékukban, árnyuk, védelmük alatt meghúzódó öreg romokat takarítják el, hanem ezt a teremtett csodát is gyökerestől eltüntetik, mert útjukban állnak a helyükre várakozó szürke szolitereknek. Most még – talán épp reám várva – állt a két bazilika, a halványzöld és a sötétlila, s így együtt, egymás színeit még ragyogóbbá varázsolva, lenyűgöző szépségükkel magukhoz emelve egy csodára szomjas vándort. Búcsúzóul feléjük intve egy hollóféle röppent a mélylila lombok közé, ahol ezek a fészkek rejtőzhettek. Hacsak nem maga az egész gyapjúpuha lombkorona volt a fészke.
