Tíz évvel ezelőtt, a maihoz hasonló ködös, zimankós novemberi napon fellázadtak a rendőrség különleges osztagának tagjai. Egyenruhában, teljes fegyverzetükkel eltorlaszolták a Belgrádot átszelő autópályát, megtagadták az engedelmességet, politikai követeléseket támasztottak.
Egy évtized eltelte, többszöri ígérete ellenére az igazságszolgáltatás a zendülés politikai hátterének felderítésében megtorpant néhány személy beidézésénél és kihallgatásánál. Először is arra a kérdésre kellene választ kapni, miért habozott, tétlenkedett a kormány, miért nem oszlatta fel a parancsaival szembeszegülő alakulatot, miért nem tartóztatta le a főkolomposokat, miért hunyászkodott meg olyan gyáván.
A lázadást Zoran Đinđić kormányfő amerikai látogatásának idejére időzítették. A miniszterelnök hazaérkezése után tüstént kabinetirodájába rendelte Dušan Mihajlović belügyminisztert és Sreten Lukićot, a rendőrség közbiztonsági osztályának főnökét. Olyasmit hümmögtek-hámogtak, hogy e daliás vitézek ellen nincs elegendő megbízható emberük, s nem törhetik le a lázadást, sőt fennáll annak veszélye, hogy a zendülők elfoglalhatják a kormány épületét, és letartóztathatják a minisztereket.
Félrevezették a kormányfőt. Goran Petrović és Zoran Mijatović, a titkosrendőrség akkori főnöke és helyettese eskü alatt azt vallotta, hogy a Szolgálat bizalmukat élvező tagjaival leverhették volna a lázadást. A kormányfő belügyminisztere és rendőrfőnöke szavának adva hitelt, a különleges osztag főhadiszállására látogatott. Kapitulált. Nyugodjon békében, fejével fizetett megalkuvásáért.
Miként történhetett meg, hogy a zimonyi bűnbandával egy húron pendülő osztag előtt meghátrált a kormány? Egyöntetű vélemény szerint Zoran Đinđić azokban a vészterhes napokban magára maradt. Vojislav Koštunica akkori államfő nyíltan támogatta a lázadókat. Nebojša Pavković vezérkari főnök elrejtőzött, nem volt elérhető. A számos párt képviselőiből álló kormány tagjainak túlnyomó többsége önös egyéni érdekeit a közösségi fölé helyezte. Ahogyan Miloš Vasić, a szerbiai újságírás egyik legkiemelkedőbb alakja megfogalmazta: „egyesek féltek, mások megjátszották, hogy félnek. Akadtak olyanok, akik saját pecsenyéjüket sütögették. Néhány miniszter meglapult, mert attól tartott, hogy fény derül üzelmeire. Egyszóval: gyávák, romlottak, kétszínűek, köpönyegforgatók, ilyen a mi politikai elitünk”.
Évfordulóról emlékeztünk meg. Haladjunk tovább ezen a nyomon. Száz évvel ezelőtt született Milovan Đilas. Mint írói vénával megáldott forradalmár, 1948-ban világos, közérthető, mozgósító erejű írásaival küzdött a sztálinizmus ellen. Azt kellett tapasztalnia, hogy a szovjet személyi kultusz elleni győztes harc után hazai személyi kultusz honosodott meg. A Borbában, a párt szócsövében közzétett cikksorozatában követelte a párton belüli szólásszabadságot, a vélemények ütköztetésére, a legmagasabb tisztséget betöltők bírálatára való jogot. Ha nyíltan nem is fogalmazta meg, szorgalmazta a párton belüli frakció létjogosultságának elismerését.
Kezdeményezte az antidogmatikus Nova misao című folyóirat megindítását, amelynek utolsó számát 1954 januárjában éppen Egy erkölcs anatómiája (Anatomija jednog morala) című írása miatt tiltottak be. Meg nem nevezve, Đilas védelmébe vette Peko Dapčević ünnepelt partizánparancsnok színésznő feleségét, akit az új osztály kiközösített, megbocsáthatatlan bűneként róva fel hivatását.
Kik álltak e becstelen, erkölcstelen hajsza élén? Đilas több csoportba sorolta őket. Az elsőbe azokat, akik nőszervezetekben felelős tisztséget töltöttek be, s szóbelileg a nemek közötti egyenlőséget, a nők fokozottabb társadalmi szerepvállalását hirdették. A másodikba azokat, akik fiatal korukban megvetették a burzsoá erkölcsöt, s élvezték a szexuális szabadság örömeit, s most azokat az erényeket kérték a színésznőn számon, amelyeket önmaguk nem gyakoroltak. A harmadikba azokat, akik a színésznői hivatást azonosították a k...va fogalmával. Đilas nem tette ki a három pontot, a nyers, durva kifejezést használta.
Milyen képet festett a szerző az új elit tagjairól? Képmutatóak, erkölcstelenek, feslettek, álszentek, alpáriak. Csoda-e, hogy a jeladás után, mint a veszett kutyák, estek neki, és évekre fűtetlen magánzárkába záratták.
Évfordulókról szól a történet. Ötven évvel ezelőtt, 1961-ben az elhibázott mezőgazdasági politika, a szakemberek mellőzése, az árutartalékok hiánya és az aszály következtében éhínség fenyegette az országot. Ez hámozható ki Egy washingtoni cáfolat és a Monde kommentárja című hírügynökségi jelentésből, amelyet lapunk külpolitikai oldalán, kambodzsai, burmai, thaiföldi és közérdeklődésre számot tartó más hírek közé ágyazva jelentetett meg.
A francia távirati iroda tudósítására hivatkozva a jelentésben az olvasható, hogy „az amerikai hivatalos körök cáfolják azt az állítást, mely szerint szándékosan húzzák-halasztják a búzaszállítmányokra vonatkozó jugoszláv kérelem megtárgyalását, holott Jugoszláviában az idén rendkívül gyenge volt a termés”. A mindössze néhány mondatos, elrejtett híradás alapján az a következtetés vonható le, hogy Amerika a búzasegélyt a demokratizálási folyamattól tette függővé.
Az már nem találgatás, hogy a felelős tisztségviselők közül egy sem akadt, aki kendőzetlenül közölte volna az igazságot a néppel, amelyre hivatkozva alapozta uralmát a hatalmi elit.
S hogy állunk ma a politikai elit erkölcsével? Ne szaladjunk a rúd elé. Majd tíz, ötven, száz év múlva közhírré tétetik.
