Dávid Csilla illusztrációja
Nem tudom már, ki volt az a magyar színész, aki sok esztendővel ezelőtt először szerepelt reklámfilmben, de az biztos, hogy szakmai berkekben – és nem kevésbé a közönség körében – óriási felháborodást váltott ki ez a „lealacsonyodás”. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, már nem is olyan szégyenteljes dolog szerepet vállalni reklámfilmben, sem műsorvezetésre „kárhozni”, egyáltalán a tévékamerák előtt cseverészni bármiről, akár magánéleti témáról is. Mintha minden a reklámfilmekkel kezdődött volna, azután lazult fel az évszázados beidegződés – vagy ha úgy tetszik, erkölcs –, miszerint a színész csak a színpadon lehet igazi művész, filmszerepet csak a tehetségtelenebbjei vállalhatnak, a televízió pedig mindezek után következett, az értékrend legaljára szorulva. Aztán hihetetlen gyorsasággal bebizonyosodott, hogy nem szabad leírni, sőt a televízió mind nagyobb teret hódít, befészkeli magát szinte kivétel nélkül minden otthonba, majd rövid idő után arra döbbenhettünk rá, hogy a színházból is, a moziból is egyre inkább elmaradoznak az emberek, hogy mindinkább kiszorul a könyv, a társalgás, a…
Igen, a televízió meghódította a nagyvilágot, a nagy átlagot. Csakhogy a jelenség eluralkodásával párhuzamosan felduzzadt a televíziót ellenzők tábora is, akik óva intettek tőle. Szerintük a televízió befolyásol, megront, elidegenít, passzívvá, nem ritkán épp agresszívvá tesz, és ezzel az évtizedek során felhalmozódott negatívumok sorát még nem is merítettük ki. Azért azt a legádázabb ellenzők is elismerik, hogy a televízió életünk szerves részévé vált, és vitathatatlanul fontos eleme az információs társadalomnak, mely megköveteli a naprakészséget, a tájékozottságot, a nagyvilággal való kapcsolattartást. Ha túlzás is azt állítani, hogy a tévé „az emberiség jótevője”, „a szem és szellem rágógumija”, vagy „a gyerekek dadája, a fiatalok iskolája, a felnőttek szórakozása, az öregek társasága”, el kell ismerni, hogy olyan befolyásolásra képes, amilyenre a többi tömegkommunikációs eszköz sohasem. S ennek az erőnek természetesen van jó és rossz következménye. Az a jó, ha mértékkel konzumáljuk, akkor kellőképp informálódhatunk a világ dolgairól, jó választással pedig tanulhatunk is belőle, sőt szórakozhatunk is kedvünkre. Ugyanakkor rossz, mert nemcsak befolyásolni képes a valóságot, hanem alakítani is, s ha így folytatja, félő, hogy tényleg odáig fajulnak a dolgok, mint George Orwell 1984 című, sötét jövőt jósló regényében. Ennek most, 2011-ben sokkal nagyobb valószínűsége van, mint Darryl Zanucknak, a 20th Century Fox egykori producerének az 1946-ban kimondott, mára nevetségessé vált, gyakran idézett gondolatának, miszerint „a televíziózás nem tart sokáig, mert az emberek belefáradnak abba, hogy egy fadobozt bámuljanak minden este”.
Egyik végletből a másikba esünk a televízióval kapcsolatban. Pedig tisztában vagyunk vele: semmilyen végletbe nem jó esni, annál inkább, mert a virtuális valóságból valóságos valóságot teremtő ember várhatóan megmarad ugyanolyannak, amilyen évezredek óta. Tévével vagy anélkül ugyanúgy fog szeretni és gyűlölni, simogatni és ölni, mint eddig. Bár, igaz, olyan bizarr meglepetések is érhetik, amilyenekre korábban gondolni sem mert: műholdon keresztül bepillanthatnak a hálószobájába, vagy a közvélemény-kutatók titokban videokamerát helyezhetnek el a családi fészkébe, s azáltal követik nyomon, mi mindent csinál a képernyő előtt, adás közben. Volt rá példa. Szerencsére nem nálunk. Már csak ezek alapján is nagy kérdés, milyen világ vár az emberiségre, illetve milyet teremt magának és utódainak. Mennyire kell aggódnunk, és mennyire szabad reménykednünk?
Tény, hogy az eszmeiségen túl műszakilag sokkal világosabb, kevésbé vitatható a televízió fejlődése. HD Ready, Full HD, HD 720p, HD 1080i, analóg helyett digitális sugárzás – ugye, sokszor hallotta mostanában ezeket a kifejezéseket, miközben a multimédia izgalmas területére tévedt? Sokan azt tartják, hogy a digitális átállás a televíziózás megújulását és tévézési szokásaink alapos átalakulását hozza magával. Többrészes műsorok készülnek erről (például a magyar köztévén), hogy felkészítsék a nézőket, nagyban tart a tévéházak felkészülése is, s az illetékes minisztériumok szintén mozgolódnak. Európa még a nagy átállás előtt áll, az Egyesült Államokban azonban már két és fél éve bevezették a digitális műsorszórást. Mint mondják, óriási dolog ez. Kétszer annyi állomás sugározhat, mint eddig. Képzeljük csak el: 300–400 csatorna közül lehet majd válogatni, már ha a készüléken van hely ennyi adónak, és az ember szeme/agya képes egyáltalán áttekinteni őket! A nagy amerikai tévéházak tehát 2009 februárjában sikeresen átálltak, ami jó alapot szolgáltat arra, hogy az átállás a világ más tájain is zökkenőmentesen történhessen. Szerbiában nyilván mégsem lesz ilyen egyszerű. Még el sem jutottunk az első kitűzött dátumig – amit az Európai Unió szorgalmaz –, máris megtörtént a halasztás, vagyis a tévéházak több időt kaptak a felkészülésre. Mi, fogyasztók is kaptunk némi időt, hogy felkészüljünk az új kihívásra. Amikor nemrég egyetemista lányok nekem szegezték a kérdést: soroljam fel, milyen digitális szolgáltatásokat ismerek, be kell vallanom, megállt a tudományom. Vagyis fogalmam sincs, igazából milyen éra következhet, inkább abban a naiv hitben éltem, hogy a digitális átállás csupán jobb képminőséget hoz. Aztán az ismerőseim körében elvégzett röpke körkérdés meggyőzött, nem vagyok egyedül, a környezetem ugyanúgy felületesen ismeri, sőt egyáltalán nem tudja, mi fán terem a digitalizáció. Pedig tévézni szeretünk, naponta bekapcsoljuk, néha úgy is felejtjük, már-már családtaggá fogadtuk. Ezt persze nem szívesen valljuk be, nemigen beszélünk róla, mint ahogyan a televízió sem szeret önmagával foglalkozni. Talán ezért nem hallottak sokan arról, hogy napja is van, november 21-e.
