Sajnos nem járok a nyugdíjasok klubjába, így az utcáról, a sajtóból vagyok kénytelen értesülni, mi történik velünk, nyugdíjasokkal, hogyan alakul a jövőnk, a sorsunk, meddig tudnak eltartani bennünket az aktív dolgozók, mert a munkanélküliekre nemigen támaszkodhatunk, hiszen ők maguk is támogatásra szorulnak, ha lenne ki támogatná soraikat.
Hát ami a jövőnket illeti, körös-körül beszűkült perspektívákat látok, mert ugye, egy élemedett nyugdíjasnak a napok múlásával csak a ráncai szaporodnak, a csigolyája és a porcogói kopnak, a látása, hallása gyengül s már a hamut is mamunak mondja.
Ha nyugdíjasok klubjába nem is járok, még szerencse, hogy kéthetenként „osztják” a nyugdíjat, rendszeresen sorban állok érte, mert a bankóköpő gép kezeléséhez nem értek és a postásoktól se várhatom el, hogy a helyembe hozzák a járandóságomat. Tehát sorban állok a bankfiókom előtt többi nyugdíjas társammal kéthetenként, hát ott aztán van mit hallani, csak győzze az ember. Sokan vagyunk, s egyre többen. Sorainkat friss nyugdíjasok tömörítik, a régiek pedig nem adják fel a harcot, mindegyik legalább száz évig szeretne élni. Igen ám, de mi történik velünk, ha az elhibázott gazdasági körülmények miatt kiürül a kassza?
Nem ürül ki, hallani minden irányból, különösen így választások előtt. Lesz jövőre is nyugdíj, sőt összehangolás is lesz, emeléssel.
Erre kapják fel csüggedt fejüket a nyugdíjasok. Akik zömében nem ma született báránykák, többet láttak, tapasztaltak már hosszúra nyúlt életük során a kelleténél. Nem egyszer a saját bőrükön kellett érezniük, hogy a magasból jövő kinyilatkoztatásoknak leginkább épp az ellenkezője talál táptalajra.
S ennek bizonyításáért nem szükséges az időszámításunk előtti évtizedekbe megesett példákért visszanyúlni. Még száz éve sincs, hogy valahol Európában föllángolt a nagy októberi forradalom. A cél egy eleve új rendszer – világrendszer – felépítése volt. Ehhez nem csak mérhetetlen mennyiségű acél szükségeltetett, tengernyi könny is. A nagy ígéretek s a még nagyobb áldozatok ellenére se lett belőle semmi. Éppen hogy épp az ígéretek ellenkezője következett be.
Hasonlót várhatunk, remélhetünk a nyugdíjak és a nyugdíjasaink jövőjétől is? Az ember, beleértve a nyugdíjasokat is, olyan anyagból, agyagból gyúratott, hogy a reményeibe, várakozásaiba elfogadható, megnyugtató dolgok következzenek be. Fél a túl szép ígéretektől. Gyanakvással fogadja őket. Különösen, ha a szép ígéreteket azok szájából hallja, akik épp az ellenkezőjét cselekedik annak, mint amit ígérnek.
Persze ebben az egész nyugdíj-ügyben ludasak vagyunk mi magunk, nyugdíjasok is. Nem voltunk eléggé bölcsek, előrelátók. Nem tartottuk be mindig alapvető kötelességünket.
És mi lett volna az? Ki tudja annyi év elteltével.
Egy valami azért, annyi év múltán is megmarad, érvényes. Az ígéret csak akkor lehet szép, ha betartjuk.
Sajnos, minden jel arra mutat, hogy mind nehezebb betartani. Ezért kéne – ezért is – az ígéretekkel csínján bánni.
