Nem kell külön bemutatni székvárosi, de akár nagykikindai vagy nagybecskereki olvasóinknak se, hogy a pékségek, kenyérboltok mellett pénzbeváltókból van a legtöbb, de maguk a bankok se szégyenkezhetnek ebből a szempontból. Most hogy a nyugdíjasoknak a kenyérre vagy az euróra van-e nagyobb, nélkülözhetetlenebb szükségük, döntse el mindenki a maga belátása szerint.
Igen, a továbbiakban ezúttal a nyugdíjasokra és a bankokra fogunk fókuszálni.
Műkereskedő ismerősöm, akinek gyakori vendége vagyok, az üzlete ablakából átmutat az utca túloldalára: nézzen csak oda! Már idejövet észrevettem, mondom neki, hosszú embersor. Hát persze, „osztják” a nyugdíjat. Az utca túloldalán három bankfiók is működik, egyikben engemet is várnak. Ezek, magyarázza ismerősöm, már hétkor elkezdenek gyülekezni, pedig a bank csak kilenckor nyit.
Ismerem a szituációt, hiszen jómagam is a sorban állók kategóriájába tartozom. S az utóbbi időben azt vettem észre magamon, hogy mind nagyobb izgalommal várom ezt a havi kétszeri sorban állást, speciel ezt a „nyugdíjosztásit”, de mintha nem annyira a járandóság fölcsippentéséért, hanem hogy találkozzam, egy órára elvegyüljek sorstársaim között. Micsoda duma folyik ott ilyen alkalmakkor! Több mindent megtudhat az ember a világ dolgairól, mint a rádióból, a tévéből és az újságokból együttvéve. No meg a hazai eseményekről is. Hova törtek be az éjjel, s miért nem harangoznak a Füzes utcai kis templomban, bár itt már mindenki értesült a haranglopásról, a hallatlan eset pikantériája abban van, hogy mindenki másként értesült róla. Természetesen a legtöbb szó mégis rólunk, nyugdíjasokról esik. Meddig győzi az „alap”? Emelik-e, csökkentik-e? Valószínűleg az utóbbi következik be, pedig már soknak így se elég betevőre se.
Még az a jó, hogy kéthetente így találkozhatunk és kibeszélgethetjük magunkat. Van ugyan a közelben két nyugdíjasklub is, de oda csak a sakkozók meg a kártyázók járnak, s ezek nem is nagyon tűrik a dumálókat, hallgatni meg otthon is hallgathat a nyugdíjas ember eleget.
Hallottak-e a petícióról? – szólal meg egy rekedt hang, s jeléül, hogy fontos közölnivalója van, a karját is fölemeli. – Nekünk is csatlakozni kéne hozzájuk... Csak nagy nehezen tudjuk meg, hogy mihez és kikhez. A lényege pedig a következő: Valahol, valamelyik városban a nyugtalankodó nyugdíjasok egy csoportja azzal a kérelemmel fordult az Alaphoz, kivitelezhető lenne-e, miszerint január elsejétől a havi járandóságot nem két részletben, hanem háromban, tehát tíznaponként folyósítsák, mert ezáltal azok a nyugdíjasok, többségükben magányosok is gyakrabban találkozhatnak, akik nem szívesen vagy egyáltalán nem veszik igénybe a számukra berendezett klubokat.
Ez a ritka kezdeményezés is mintha azt bizonyítaná, hogy vannak kedvelt sorban állások is, ahol nagyrészt hasonszőrű emberek találkoznak, várakoznak, miközben a saját és a világ dolgairól mondhatnak és cserélhetnek véleményt. Szerencsére sok bankunk van, ami különben olasz szó és padot jelent. Valamikor a pénzváltást kinn az utcán ilyen padokon végezték az illetékesek, s akinek a bankja csődbe ment, annak a padját – tehát a bankját – összetörték.
Érdekes módon bizonyos mai bankoknak a recsegése még a nyugdíjasokat is nyugtalanítja. Nehogy holnapra kelve ne legyen nekik hol gyülekezniük egy jóféle magányűző beszélgetésre.
