Ha hitelt adunk a sajtóban kiteregetett pletykának, akkor ott kell kezdenünk, hogy Zágrábban titokban találkozott a zimonyi bűnbanda két hírhedt tagja, Sretko Kalinić és Miloš Simović. Az előbbi azzal vádolta meg az utóbbit, hogy rosszul vizsgázott betyárbecsületből, s távollétét kihasználva felszarvazta. Miloš Simović azt találta mondani, hogy Kalinić felesége mindenkit ajnároz, miért éppen vele lett volna barátságtalan?
Kalinić előrántotta pisztolyát, s noha sohasem remegett meg a keze, akárki likvidálására kapott is parancsot, ezúttal célt tévesztett. Érthető. Férfiúi hiúságán esett folt. Miloš Simovićnak maradt ideje annak bizonyítására, hogy szakavatott bérgyilkos. Eltalálta, súlyosan megsebesítette Kalinićot, de nem oltotta ki az életét. Felépülése után Horvátország kiszolgáltatta Szerbiának, ahol távollétében 40 évi börtönbüntetésre ítélték a Zoran Đinđić gyilkosai elleni perben.
Néhány nappal a lövöldözés után – a hivatalos változat szerint – a bűnüldöző szervek hathatós, átgondolt erőfeszítésének köszönhetően Simovićot elcsípték a határon. Az érintett azt vallotta, hogy önszántából adta fel magát. Ugyan melyik verziót tekintsük hitelesnek? Mély tisztelettel az államit.
A történtek után felgyorsultak az események. Perének újbóli tárgyalásán Simović azt vallotta, hogy a zimonyi gengszterek szókészletében Ćorka, Ćora, Ćorketa néven emlegetett személy nem más, mint Nebojša Čović, s ő bérelte fel Zoran Đinđić gyilkosait.
Nem először merült fel Nebojša Čović neve a merénylet ügyében. Dejan Milenković Bagzi, a sorozatgyilkosból lett vádalkus tanú a tárgyaláson sok mindenről beszélt, s olykor költői megfogalmazással élt: a krokodilusok felettünk állnak, de közülük egy sem ül a vádlottak padján, s ők gátolják meg, hogy kiderüljön az igazság a kormányfő meggyilkolásáról. Az összeesküvők, a krokodilusok közé sorolta Nebojša Čovićot, a tragikus sorsú miniszterelnök helyettesét is.
Miloš Simović Velimir Ilićnek, a közélet fáradhatatlan fenegyerekének, az örökké ügyeletes botrányhősnek a becses nevével bővítette az összeesküvők jegyzékét. Valójában vallomása nem tartalmazott új elemet. Belgrádi hetilap 2004-ben nyilvánosságra hozta azt a levelet, amelyet Milorad Ulemek Legija még 2003 februárjában, tehát a gyilkos merénylet előtt küldött Ilićnek.
Két kérdés ezúttal is megválaszolatlan marad. Először is, miként jutott a szerkesztőség a levél birtokába? Más ésszerű magyarázat híján megengedhető az a feltételezés, hogy valaki feledékenységében összekeverte az ügyészség és az újság postaládáját.
Másodszor: bárhogy is történt, az már teljesen érthetetlen, miért nem indult vizsgálat Čović és Ilić ellen, noha Legija levelében felkérte az utóbbit, hogy foglalja el az őt megillető méltó helyet – megfogalmazása szerint – a népellenes rezsim megdöntésére szövetkezett hazafias erők élén.
Ilić magánjellegűnek tekintette Legija bizalmas közlését, s nem verte nagydobra. Mostani, utólagos emlékezete szerint felkereste Zoran Đinđićet, tájékoztatta a levél tartalmáról, s arról, hogy az életére törnek. E nem túl hiteles adatközlő szerint a miniszterelnök hálás köszönettel nyugtázta, hogy beavatta titkába, s felajánlotta neki, hogy álljon a belügyminisztérium élére, és erélyesen teremtsen rendet. Velja Ilić azonban nem egy másokon átgázoló, könyökölő akárki, s elhárította, hogy kebelberátját, Dušan Mihajlovićot kitúrja a bársonyszékből. Đinđić ezt is méltányolta, összeölelkeztek és elváltak. Ilić változatában a bökkenő az, hogy e magasröptű eszmecserének nincs írásbeli nyoma. De mit is várhatunk el olyan egyéntől, aki hírhedtté vált mások testi épségét veszélyeztető magatartásával, lincselésre való nyilvános buzdításával, gazdasági, beruházási gyanús üzelmeivel, miniszterek, képviselők, rendőrök, polgárok külvárosi csapszékek szintje alatti sértegetésével, soviniszta minősítéseivel, jogsértéseivel. Mi mást várhattunk el olyan egyéntől, aki önmagát úgy jellemezte, hogy bokros teendői ellenére példás gazdálkodó, a világ, sőt ennél is tágabb térség legkiválóbb szilvapálinkáját készíti, száz juhot tart, hogy a nagyvilági ficsúrok megízlelhessék, milyen a legminőségibb túró, sajt, s ha úgy adódik, hogy népes társaság tiszteli meg hajlékát, megkínálhassa őket friss báránysülttel. Micsoda fajtiszta juhokat tenyészt, s ezért nem is meglepő, hogy újságírók egy csoportja megkísérelte szexuálisan zaklatni e nemes teremtményeket. Ha az adatközlő nem annyira éber, el is követték volna a förtelmes bűnt.
Nem az íródeák, a lélekgyógyász feladata annak kiderítése, miért kedveli annyira ellenfeleinek kábítószer-élvezettel, túlfűtött nemiséggel és homoszexualitással való megbélyegzését. Előszeretettel nyilvánít nőket csúnyának és gusztustalannak, s mint ilyeneket alkalmatlannak, hogy nemi vágyukat kielégítse.
Vajon megtudjuk-e valaha is, kik álltak a Szerbiát egy helyben való topogásra, sőt visszafejődésre kárhoztató gyilkos merénylet mögött? Az Obrenović dinasztiából származó utolsó uralkodó, Sándor király és Zoran Đinđić meggyilkolásának módja, körülményei és következményei igen hasonlóak. A brutális királygyilkosság után Szerbiára a világ óriási nyomást gyakorolt, hogy vonja felelősségre a merénylet közvetlen elkövetőit, a háttérben meghúzódó üzletembereket, bankárokat, főtiszteket, hatalomra sóvárgó politikusokat és az összeesküvés után akadémikusokká avanzsált személyeket.
Sohasem derítették ki, kik bérelték fel a királygyilkosokat, mit ígértek nekik. Az összeesküvők gyarapították vagyonukat, gyakorolták a hatalmat, a szellemi életben vezető szerepet töltöttek be, s soha senki nem firtatta a múltjukat.
