Nem tegnap hangzott el, jó hetvenöt évvel ezelőtt.
Tegnap, és sajnos majd minden nap mostanában azzal kezdődött, kezdődik, hogy baj van a világgal, az emberekkel, a rendszerekkel, de még bizonyos pénzintézetekkel is. Ki örül például az olyan hírnek, hogy mától emelkedik a sertéskaraj ára? Bizony még a sertéstenyésztők se, mert az abból eredő haszon nem az ő zsebükben landol, hanem azokéban, akik a malacot meg se tudják különböztetni a kökénybokortól. Valamelyik reggel azt adta hírül a rádió, hogy leomlott a kínai fal délnyugati része és maga alá temette a tövében legelésző kecskenyájat, pásztorostól. De ez aznapra nem volt elég: a világ minden hírközlő eszköze beszámolt arról, hogy az Indiai-óceán kifordult a medréből, s elnyelte a környező szigeteket. Ezek után az már szinte viccként érte a világot, miszerint a francia verébvédő mozgalom tiltakozó felvonulást szervezett Párizsban e fürge mozgású madárkák repterének korlátozása ellen.
Viszont az a réges-régi örömhír valóban örömet hirdetett. Számomra. Édesanyám ugyanis, visszatérve a már befűtött szobába a deres udvarból, azzal ébresztett örömteli hangon, hogy alighanem fehér karácsonyunk lesz.
Akkorát dobbant a szívem, hogy örömömben majd ki bújtam a bőrömből. Hirtelen az ablak felé fordítottam a tekintetem: talán máris fehér a szomszéd házfedele? Még nem volt az. Máris remény van rá, édesanyám szerint is, hogy hamarosan az lesz. Karácsonyra bizonyosan.
Hull majd a hó, és fehér szárnyú angyalkák röpködnek benne.
És karácsonyfa csillog az ebédlőasztal közepén.
Fenyőfaillat tölti be a szoba levegőjét.
És még a banyakemence is másképp árasztja a melegét. Valahogy a megszokottnál is barátságosabb lesz.
És mákos guba lesz, csorgatott mézzel. A kamrából előkerül a kis szánkó. És megyünk majd az éjféli misére. Viharlámpával. A falu minden irányából viharlámpás emberek sietnek a templom felé. Mintha a legszebb mesék válnának valóra.
Csak hát az a baj, hogy mindezt ki kell várni. A fehér karácsonyt meg a többit.
Hányat kell még addig aludni, édesanyám?
Legyél türelemmel, eljön, ideér.
És csakugyan. Nem csalódtam. Megértem a csodát.
Egy reggelre ébredve valóban hófehér lett a szomszéd ház teteje, és szinte dorombolva árasztotta magából a meleget a banyakemence. Volt karácsonyfa, előkerült a kis szánkó, a macska a kuckó szájában heverészett, és lehet, hogy nem is a kemence, hanem ő dorombolt.
És amikor elérkezett az ideje, indultunk az éjféli misére. Persze viharlámpával. Enélkül az orrunkig se láttunk volna, olyan vastag volt a sötétség. Sok viharlámpás sötét árnyék az utcákon, mégse keltettek félelmet, ha meglódult volna a fantáziám, és már akkor is némi költői hajlandóság motoszkált volna bennem, hangtalanul tán így szólalok meg: a csillagos ég ereszkedett le a földre. Mert hát így is volt valójában. Ünnep volt, ünnep égen és földön.
Kinek köszönjem, hogy részem lehetett benne?
