November 15-e a magyar szórvány napja. A vajdasági magyarság ünnepnapjai és jeles napjai közé tartozik.
A nyugat-bácskai szórványban alkotó és szervező emberként a megélést ünneplem. A lehetőséget, amelyet ez a létállapot nap mint nap megad számomra, közösségeink számára.
Belekeveredtünk a kisebbségi sorsba, amely eleve valamiféle más állapotra predesztinálja az embert. Születésemkor Nyugat-Bácska még nem számított szórványvidéknek. A doroszlói iskolában többségben voltak a magyar tanulók, a szerbhorvát ajkú gyerekek számára adott volt az összevont, alsó tagozat, fölső tagozatba pedig a szomszédos Sztapárra vagy a legközelebbi városba, Zomborba jártak.
A ’90- es évek történései változásokat hoztak, átírtak sorstörténeteket is.
Nyugat-Bácskából ki- és bevándoroltak a különböző etnikumok. Megfordult velünk a mikrokozmoszunk. Bekerült a köztudatba a szórványközösség kifejezés, annak minden életviteli megnyilvánulásával, sajátosságával együtt. Beletanultunk, az újabb generációk pedig beleszülettek az egyéni és közösségi megsokszorozódás
folyamataiba. Ahhoz, hogy népes, eredményes programokat szervezzünk, érdekeket képviseljünk, egyáltalán, hogy létünket igazoljuk, egyenként is több emberként kell dolgozni, ünnepelni, lenni, tenni. Mondhatnánk, tenni vagy nem lenni élethelyzet a miénk.
Azt sem lehet és szabad elhallgatni – mert meghatározó momentum –, hogy a jelenlegi vezető vajdasági magyar politikai érdekképviselet felkarolta céljainkat.
A fülbemászó dal is így szól: „Egyedül nem megy.” Társas lények vagyunk, sőt mi több, közösségben bontakoznak ki legüdvössebb(en) képességeink. „Nyelvében él a nemzet” és merjük hinni, részeként a szórvány is él(tet), tömb és szórvány együtt képez (nagyobb) kisebbséget.
