Mintha az ember igazán csak a bajokról, a megpróbáltatásokról tudna hűen és hosszasan mesélni, akár a sajátjai azok, akár máséit adja tovább. Az örömök szégyenlősen félrehúzódnak, röviden elintézhetők: „nagyon megörültem”, s bár megosztásuk által megnő az öröm, hamar feledődnek. Nagyobbak a gondjaink, mint örömeink? Pedig lehet, hogy egyikből sincs több, mint a másikból, legfeljebb a panaszok kimondásától reméljük bánatunk elmúlását.
Sok-sok alkotás, nem kevés remekmű – festmény és szobor – készült Jézus szenvedéséről, a keresztútról, a tizennégy stációról, és elenyészően kevés a föltámadásról. Igaz, a Megváltó útját a Golgotán sokan végignézték, ki kárörömmel, ki sajnálkozó együttérzéssel; ki a korbácsot fogta, ki kendőt nyújtott neki vérének és verítékének letörlésére. A föltámadást viszont senki sem látta, csak az üres sírt. Az Apostoli hitvallás ennyit mond róla: harmadnapon feltámadt a halottak közül. Ezt a csodát ünnepeljük ilyenkor, húsvétkor – feledve a szomorú nagypénteket –, amikor kigyúlnak a fények a templomokban, megszólalnak ismét a harangok és az orgonák.
Nem olyan föltámadás ez, mint Lázáré volt, hiszen neki újra meg kellett halnia. Jézus föltámadása a győzelmet jelenti a halál fölött, az élet diadalát. Maga jelentette ki: „Én vagyok a feltámadás és az élet.”
Különös ajándék számunkra, hogy a húsvéttal együtt megújul a természet is, kétezernyi év óta virágzó fák, zöldellő növények, jácintok és nárciszok köszöntik az ünnepet. Vagy egyik is, másik is hirdeti az élet hatalmát, de együttesen többszörös erővel. Miként Reviczky Gyula látta: Kettős ünneplés azóta / Minden kikelet / A mennyországé s a földé… / Ünnepeljetek! / Adjatok hálát, / hogy ismét / Új világ terem, / S feltámadt az istenember / Győzedelmesen!
