Csend van. Szívbe markoló, üres csend. Senki sem zsörtölődik, hogy Hamilton már megint dobogós lett, vagy amiatt, hogy a foci nézhetetlenné silányult. De azt sem említi meg senki, hogy a vajdasági magyar gyerekek milyen szépen helytálltak a birkózó-csapatbajnokság szabadkai döntőjében, hogy a magyarkanizsai Nagy Szebasztián meg a zentai Nemes Máté cudarul jó meccset vívtak egymással a hétvégén. Nem csörömpöl a tányér, az evőeszköz, nem hasad a jó kis házi füstölt kolbász, az irodából sem kiabál senki, hogy „Főzzél már nekem egy nagy teát meg egy kis kávét!”… Aki ismerte Laták Istvánt, az pontosan tudja, két dolgot szeretett igazán: a vajdasági magyar sportot annak képviselőivel, és jókat enni! Néhány héttel ezelőtt a szíve egyszer már térdre kényszerítette, megtörni azonban nem tudta, csupán pár nap kellett hozzá, hogy újra virgonckodjon, túrós burekot rendeljen az egész kórházi osztálynak, és várja, mikor térhet vissza szeretett munkahelyére. Ez év júniusában ünnepelte 30. jubileumát a Magyar Szó kötelékében, szíve és lelke volt nemcsak a sportrovatnak, de a zentai szerkesztőségnek is. Hétfőn, az általa ismételten életre hívott és új formában megálmodott Sportvilág 970. számának megjelenésekor, életének 58. évében szerkesztőnk és újságírónk tragikus hirtelenséggel elhunyt.
Laták István 1967-ben született Zentán, az általános és középiskolát szülővárosában végezte el, újvidéki egyetemi tanulmányait a délszláv háború miatt az 1990-es évek elején megszakította, és Svédországban próbált szerencsét. Mindig szívesen emlékezett vissza a skandináv kalandra, de soha nem bánta, hogy visszatért Vajdaságba. 1994 júniusában csatlakozott a Magyar Szóhoz, kiváltképp büszke volt rá, hogy általa az újság újfent átfogóbban foglalkozott a birkózással. A karfiolfülűek iránt érzett rokonszenve mindmáig megmaradt, jóban-rosszban kísérte a sportág hazai és nemzetközi alakulását. Habár maga soha nem birkózott. Nem véletlen, hogy a magyarkanizsai Vajdasági Birkózóakadémia megalakulásakor és elindulásakor is kikérték a tanácsait, majd bizottsági taggá választották. Vitathatatlanul értett hozzá.
De nem csak ehhez! Bármilyen témában lehetett fordulni hozzá, tájékozott volt a politikában és a közéletben egyaránt, ízig-vérig újságíró volt, aki bármilyen hírből érdekes és főleg olvasmányos cikket kanyarított. Rendszeresen publikált napilapunk szinte minden rovatában. Halálával nemcsak a vajdasági újságíró-társadalom, de egész közösségünk szegényebb lett, hiánya pótolhatatlan űrt hagy maga után.
Régóta ismertem, a Magyar Szónál a keze alatt váltam – talán mondhatom – újságíróvá. Sokat viccelődtünk, törtük a fejünket, mivel is lehetne érdekesebbé tenni a sportrovatot. Sok kijelentése szállóigévé vált, ha valaki nem akart kötélnek állni egy-egy interjú erejéig, csak annyit mondott: „Koga nema, bez njega se može!” Hát, Pityu, nélküled nehéz lesz ez!
(Laták István temetéséről később intézkednek.)
