Tisztelt atya!
Azt vettem észre magamban, hogy nagyon zavar az, hogy soha egyetlen dicsérő szót nem kapok a férjemtől. Pedig igyekszem a kedvében járni. Más asszonyokkal kedves, nekik hízeleg. Én ezt nem tudom kezelni. Talán velem van baj? Mit tanácsol? Sz.
Emberi szempontból a legnagyobb különbség a férfi és a nő között van. Mindenben másképpen gondolkoznak, éreznek, cselekszenek.
Amikor egy férfi és nő egymásba szeret és összeházasodik, akkor a másiknak a mássága, sokféle mássága tetszik nekik, és a legtöbbször nem igazán egymásba, hanem éppen ezekbe a másságokba szeretnek bele. Később, ahogy egy-két év múltával alábbhagy az ösztönös vonzalom, amikor leáll az úgynevezett hormonális szerelem, akkor a másiknak a mássága, többféle vagy sokféle mássága nincs többé a tetszésükre, sőt vagy untatja, vagy egyenesen bosszantja őket.
Attól kezdve, hogy megszűnt a szerelem, a naponta ismétlődő bosszantó másságok miatt a férj nem tud többé dicsérő szót mondani a feleségének, nem tud kedves lenni hozzá, nem tud jó értelemben hízelegni neki, mivel a felesége a másságaival napi szinten untatja és bosszantja. Más asszonyok felé fordul, azokhoz kedves, azoknak hízeleg.
A feleség esetében, attól kezdve, hogy megszűnt a szerelem, nem veszi észre, hogy a maga másságával (amit női mivolta miatt magától értetődően jónak és helyesnek tart) napi szinten hányszor untatja és bosszantja a férjét, közben elvárja tőle a dicsérő szavakat, a kedveskedést, a jó értelemben vett hízelgést. A férj erre már nem képes, ezért a feleséget elkezdi untatni a férje hidegsége, és elkezdi bosszantani a férje mogorvasága és durvasága.
Erről, hogy mi untatja és mi bosszantja őket egymásban, soha nem beszélgetnek, ilyen kommunikáció nincs köztük. Ezért állandó és örökös a meg nem értés. Ha mégis beszélnek, akkor az veszekedéssel és vádaskodással történik, ami szétválasztja és eltaszítja őket egymástól.
Május 14-én egy házaspár, a Sudár házaspár, Zsóka és Miklós a Pannonhalmi Főapátságon rendezett Családnapon elmondták, milyen mély válságba jutott a házasságuk, és hogyan lábaltak ki ebből a kátyúból.
Zsóka és Miklós más-más családi mintát és szokásokat hoztak a házasságukba. Temperamentumuk és személyiségük is mindenben különbözött. Közös életük folyamán – ahogy ők fogalmaztak – fokozatosan „csúsztak el” egymás mellett, és 2018-ban azon kapták magukat, hogy házasságuk romokban van.
Úgy próbáltak kilábalni a nehézségekből és megjavítani mindazt, ami elromlott, hogy elkezdték az egymás közötti kommunikációt. Ezzel tisztázták le a rengeteg meg nem értést, ami közéjük ékelődött.
Zsókának sokszor okozott fejtörést például, hogy mit is szeretne a férje valójában. Miklós ugyanis nem közvetlenül tette fel a kérdést, hanem körülírta. Amikor például felvetette feleségének, hogy mit szólna egy kávéhoz, valójában azt szerette volna a tudtára adni, hogy örülne, ha Zsóka készítene neki egyet. Az asszonynak pedig nehéz volt, hogy véleményét ne azonnal fejtse ki, hanem előbb elszámoljon tízig.
Mindennap megbeszélték, mi az, amit nem értenek egymásnál, és azzal fejezték be ezt a kommunikálást, hogy: „Most már értelek, és újból tudlak szeretni.”
A budapesti Csókay házaspár, a ma már közismert doktor András, idegsebész, és felesége, Altay Daniella a legigazibb szerelemben kezdte meg közös életét, ami mintegy 20 év után komoly válságba került a férj kicsapongásai miatt. Ő is – fenti levélírónk kifejezéseivel – „más asszonyoknak kedveskedett, nekik hízelgett”. Felesége, Daniella úgy kezelte ezt a helyzetet, hogy szüntelen imádkozással Istenhez fordult férje megtéréséért, és követte férje pap nagybátyjának, Csókay Károlynak a tanácsát, hogy még jobban szeresse a kicsapongásból hazatérő férjét. A két módszer meghozta gyümölcsét: a hűtlen házastárs hazatért, és még jobb férj, még jobb apa, és még jobb orvos lett belőle.
Daniella erről részletesen beszélt egy televíziós interjúban, ami olvasható Marti Zoltán „Istennel a műtőben” című könyvében (az alcím: „Interjúkötet dr. Csókay Andrással”). Ebből idézek most válaszként levélírónknak arra a kérdésére, hogy mit tanácsolok, hogyan kezelje a férjével való kapcsolatát.
„Azokban a nehéz években, amikor András kicsapongó életet élt, megerősítettem az Istennel való kapcsolatomat, nagyon Őbelé kapaszkodtam, és állandóan imádkoztam Hozzá férjemért. András szerzetes nagybácsija, Csókay Károly pedig értékes tanácsokat adott, hogyan kezeljem a férjemet.
Ő András számára példakép volt, nagyon felnézett rá mindig, egy húron pendültek. Talán a missziós lelkülete volt az, ami ennyire vonzotta. Károly atya szava mértékadó volt András számára, és én is mindig tiszteltem őt. Egy halk szavú, csendes és nagyon szeretetreméltó emberről van szó. Keveset beszél, de amit mond, az úgy van.
Amikor bajban voltunk, rögtön mellém állt: írt egy hosszú levelet Andrásnak és nekem is, telefonon is bátorított, és biztatott, hogy ne adjam fel. Olyan női praktikákat és fortélyokat mondott, amiket ki se nézett volna belőle az ember – főleg, hogy már ekkor is hetven év felett lehetett. De a gyóntatószékben minden kiderül, onnan vehette az ötleteit.
Hogy mik voltak ezek? Mondta, hogy amikor a férjem hazajön, akkor mindig legyek csinos és kedves, és legyen valami finom az asztalon. Legyen jó érzés hazajönnie az ő régi otthonába. Azt pedig a saját józan eszemmel is kitaláltam, hogy nem szabad a gyerekeket ellene hangolnom, hogy úgy nézzenek rá, mint egy gonosz emberre. Egy ilyen hangulatú otthonba nem szívesen jött volna vissza.
Persze nem tagadom, hogy nehéz feladat megfelelni annak az „ideális elhagyott feleség” képnek, hogy mindig csinos, kedves és mosolygós legyen az éppen vargabetűt járó férjével. De az ember a cél érdekében összeszorítja a fogát és megpróbálja. Ez sokszor nagyon nehéz volt, de én tényleg mindig örültem, amikor hazajött, mert úgy éreztem, hogy minden ilyen látogatással közelebb kerültünk a célhoz, hogy újra együtt legyünk. Ebben volt egy jó adag naivitás és remény is, és az is, hogy józan ésszel is tudtam, hogy nekem ő a férjem, más ember pedig nem lehet a gyerekeimnek ugyanolyan jó apja, mint ő. Mi nagyon jól voltunk éveken keresztül, nekünk csak arra volt szükségünk, hogy folytassuk ezt a boldogan megkezdett életet, kivágva ezt a rossz részt, az újat pedig onnan folytatni, ahol abbamaradt. Volt tehát miben reménykednem.” (Az interjúkötet 167–170. oldala)
Istennel és a szeretettel meg lehet javítani, sőt még jobbá lehet tenni a házaséletet. Isten és a szeretet nélkül pedig csak elrontani lehet, annyira is, hogy az teljesen romba dőljön.
