Lukács evangéliuma 10, 25–37.
Egy törvénytudó odalépett Jézushoz, hogy próbára tegye őt: „Mester – szólította meg –, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus így felelt: „Mit mond erről a törvény? Mit olvasol benne?” A törvénytudó így válaszolt: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” Jézus ezt mondta neki: „Helyesen feleltél. Tedd ezt, és élni fogsz.”
A törvénytudó igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: „De hát ki az én felebarátom?”
Jézus történettel felelt a kérdésre: „Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba. Rablók kezébe került. Ezek elvették ruháit, kifosztották, véresre verték, félholtan otthagyták és elmentek.
Történetesen egy pap jött lefelé azon az úton Jeruzsálemből, de amikor meglátta, elkerülte, és a másik oldalon továbbment.. Hasonlóképpen egy levita is odaért arra a helyre, ő is meglátta, de elment mellette, és a másik oldalon továbbment.
Egy úton lévő szamaritánus pedig, amikor odaért és meglátta, megszánta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött sebeire, és bekötözte őket. Aztán feltette a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta.
Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: „Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked”
Mit gondolsz, e három közül „melyik lett felebarátja a rablók kezébe esett embernek? A törvénytudó így válaszolt: ,,Az, aki irgalmas volt hozzá.” Jézus erre ezt mondta neki:
– Menj, te is cselekedj hasonlóképpen!
Ez az evangélium látszólag nagyon ismert, és sokak szerint nagyon jól érthető példabeszédet tár elénk, az „irgalmas szamaritánus” példabeszédét. Ez a példabeszéd, mint általában Jézus példabeszédei, sokkal mélyebb üzenetet hordoz magában, mint ami az első olvasásra szembetűnik. Ha többször is olvassuk, ha elgondolkodunk a háttérüzeneten is, akkor megértjük nem csak a vallási vonatkozásokat, hanem az általános emberi vonatkozásokat is.
Ennek a példabeszédnek a jobb megértéséhez figyelembe kell venni néhány apróságot. Jeruzsálemből mentek mindannyian Jerikó felé, valószínűleg hazafelé.
A másik dolog, hogy a zsidók és a szamaritánusok ellenségesen viselkedtek egymással, nem beszéltek egymással, amint az evangéliumokból is több helyen kitűnik.
Az első üzenet, amit megérthetünk, hogy a szeretet nem szimpátiákon múlik, hanem azon, hogy mekkora áldozatot vagyok képes és hajlandó a másik emberért vállalni. Az ószövetségi pap valószínűleg a templomi szolgálata befejeztével ment hazafelé a családjához. Ha egy halottat vagy véres embert érintett volna, akkor vallási szempontból tisztátalanná vált volna. Vállalnia kellett volna a megtisztulás napjait, szertartását, és nem a templom megszenteltségével tért volna haza. Ő csak magára gondolt, és ezt az áldozatot nem vállalta, továbbment.
A levita is hasonló helyzetben lehetett, ő sem vállalta az áldozatot.
Szeretet, még egyszerű emberi figyelmesség sincs kisebb vagy nagyobb áldozat nélkül. Ha előzékeny vagyok egy bejáratnál, azt jelenti, hogy magamat hátrányos helyzetbe hozom azzal szemben, aki előttem ment be, vagy intézte el ügyét a kisablaknál. Ha átadom a helyemet a buszon, vagy a villamoson egy idősnek, vagy egy áldott állapotban lévő kismamának, ő ül, én meg hánykódom és kapaszkodom. Ezek csak egyszerű dolgok, de mekkora áldozatot vállal egy édesanya vagy egy édesapa a gyermekéért, vagy valaki, aki szeretettel ápol egy magatehetetlen beteget! Sorolhatnánk a végtelenségig.
A szamaritánus valószínűleg fát vihetett eladni Jeruzsálembe, ezért volt vele a már üresen ballagó teherhordó állata is. Ő megállt és nagy áldozatot hozott a bajba jutott emberért. Legyőzte az ellenszenvét vagy ellenséges érzését a zsidó ember iránt. Feláldozta a bort, az olajt és az inget, amit talán fa eladásán kapott pénzéből vett. Nyilván minden nála lévő pénzt odaadott a fogadósnak, azért mondta, hogy ha többet költene a sebesültre, majd ha visszatér, megfizeti. Odahaza bizonyosan várták a pénzt, amit keresett a fa eladásával, ő meg üres zsebbel tért haza. Mindezt vállalta az embertársáért. Ezért a felebaráti szeretet példaképének állítja őt Jézus.
Ebből a példabeszédből most két tanulságot vonhatunk le.
Az első az, hogy ha nem vállalunk másokért akár apró hétköznapi áldozatokat vagy alkalmasint nagyobb áldozatokat is, akkor beszűkülünk az önzés magányába. Egy idő után már nem is látjuk az értelmét a másokért vállalt áldozatnak. Besötétedik a lelkünk. Magányosak és szomorkásak leszünk. Ahogy halad az életkorunk, mind elhagyatottabbak leszünk, és csak azt hajtogatjuk, hogy velünk nem törődik senki. Azt fogjuk érezni, hogy a legközelebbiek is elhagynak minket, mert bizonyos értelemben telhetetlenné tett minket az önzésünk, azt szeretnénk, hogy körülöttünk forogjon a világ.
A másik tanulság ebből a példabeszédből – azt gondolom – nemcsak a hívő embernek, hanem minden embernek szól. Elsősorban az embert látni a másikban, függetlenül attól, hogy nekünk kedves-e vagy ellenszenves, hogy más nemzetiségű-e vagy a mienk, hogy gonosz-e vagy jó szándékú, ellenség-e vagy barát.
Azt hiszem, hogy ez egy nagyon fontos felismerés, és ez a kulcsa minden egyházépítésnek és minden normális emberi társadalomnak.
Jézus úgy kezdi a példabeszédet, hogy egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment. Itt a hangsúly az ember szón van. A szamaritánus a bajba jutott embert látta. A másik kettő csak önmagát nézte, csak a saját önös érdekeit, ezért ez a bajbajutott csak teher volt a számukra, és nem vállalták. Mindenkiben először az embert kellene látnunk és értékelnünk.
Aki ellenünk van vagy kárt okozott nekünk, vagy valamilyen formában ártalmunkra van, nem kártékony állat, hanem ember, az Isten képére alkotott ember. Személy szerint őérte is vállalta Jézus a kereszthalált. Ő is Isten gyermeke, vagy hivatott arra, hogy az legyen. Nekünk, keresztény hívőknek, ha igazán azok vagyunk, Jézus szemével kell látnunk az embereket magunk körül. A jót kell felszínre hozni, vagy legalább azt kell vágynunk. Gondoljunk csak Mátéra, a vámosra, Zakeusra, Mária Magdolnára, Saulra, hogy csak néhányat említsek az evangéliumokból.
Minden ellenségeskedésnek, minden veszekedésnek, minden üldözésnek, száműzetésnek, háborúnak az a forrása, hogy a másik emberben, népben vagy másképpen viselkedőben a megsemmisítendő, elvetendő, utálatos valakit látjuk, nem elsősorban az embert, és csak utána igyekszünk megoldani a konfliktusokat az embertársunkkal vagy a bizonyos néppel, országgal.
Ezért mondta Jézus, hogy ez a két parancs valójában egy: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” (Lk 10, 27) Másutt Jézus hozzáadja: „Ezen a két parancson alapszik a törvény és a próféták.” (Mt 22, 40) Ez azt jelenti, hogy minden parancsnak és az egész kinyilatkoztatásnak ez a lelke, ez vezérli.
Kérdezheti a kedves olvasó: „Mit árt vagy használ a világnak, az emberiségnek, ha én az embert embernek nézem, látom, és a körülöttem élőkhöz így viszonyulok?” Ahol így élünk, ott eggyel több világosság lesz, ott épül Isten örök országa, és ott egy kicsit élhetőbb lesz a társadalmi élet. Minél többen élnek és értékelik így embertársukat, annál nagyobb hatása lesz a felebaráti szeretetnek a világra.
