Tisztelt atya!
A kislányunk általános iskolás. Így a vakáció előtt arról mesélt, hogy az osztályukban vannak nem igaz barátságok. Úgy írta le, hogy egyes gyermekek csak megjátsszák a barátságot, majd kigúnyolják a barátnak nevezett osztálytársat a háta mögött, a szemébe szeretetet színlelve.
Miközben ezt ecsetelte, visszaemlékeztem a gyermekkoromra: már akkor is előfordult hasonló. Ez a kétszínűség a felnőttek kapcsolatát még inkább jellemzi. Miért, mit gondol? A jelenség bekúszik már a kicsik érzelemvilágába, ezért így vagy úgy mindenképp hat a karakterekre, amiből lelki sérülések, sérült felnőttek is születhetnek. Elgondolkodtató a dolog. Kíváncsi vagyok a véleményére, meglátásaira.
Köszönettel: egy szülő
Szeretetre nem nevelik és nem tanítják az iskolás gyerekeket, ezért nem tudnak és nem képesek szeretni. Az iskolában csak megjátszani tudják a barátságot, a szeretetet egymás iránt csak színlelni képesek, a szívükben igazán megvetés és utálat van sok-sok társuk iránt, a hátuk mögött kigúnyolják őket.
A felnőtteket nem nevelték és nem tanították szeretetre, ezért a kapcsolataikat a kétszínűség jellemzi. Egymásnak jó képet mutatnak, de aztán egymás háta mögött ócsárolják egymást. Szinte mindenki kétszínű, képmutató, alakoskodó.
Ez így van ősidők óta. A Krisztus előtti 3. században élt ókori görög filozófus, Diogenész egyszer, szikrázó déli napsütésben, lámpással mászkált Athén utcáin, és a járókelők arcába világított. Valaki megkérdezte tőle, mit keres.
– Embereket – felelte –, de sehol sem találok.
A Szentírás tanúsága szerint Krisztus korában a zsidó társadalom is tele volt képmutató emberekkel.
A Szentírásban a képmutatás az Istennel és az embertestvérekkel való szeretetkapcsolat meghamisítása, amit aztán a Szentírás a legnagyobb romlottságnak bélyegez meg.
A képmutatás nagyon benne volt a vallásgyakorlatban. Jézus erőteljesen küzdött ellene, például ezzel a tanítással is: „Amikor adakoztok, ne kürtöltessetek magatok előtt, ahogy a képmutatók teszik, hogy dicsőítsék őket az emberek. Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a nyilvánosság előtt imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek. Amikor böjtöltök, ne legyetek bús képűek, mint a képmutatók, akik elváltoztatják az arcukat, hogy böjtölésükkel feltűnjenek az emberek előtt.” (Mt 6,2.5.16.)
A farizeusok a vallásosságot képmutatással rontották meg. Ezért Jézus a tanítványait óva intette tőlük: „Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól.” (Lk 12,1) Az ő kovászként ható fertőző képmutatásuk abban állt, hogy ők nem Isten szeretetparancsait, hanem a saját törvényeiket és hagyományaikat tanították, s ezzel érvénytelenítették Istennek a szeretetre nevelő szavait: „Ti érvénytelenítettétek az Isten szavát hagyományotok miatt. Képmutatók! Helyesen jövendölt rólatok Izajás: »Ez a nép ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőle. Hiába tisztelnek engem, ha emberi tudományt és parancsokat tanítanak.«” (Mt 15,6–9)
Jézus a képmutatást a legsúlyosabb bűnnek ítélte meg. Sorozatosan jajt kiáltott a képmutatókra, és a legkeményebb büntetést helyezte kilátásba számukra.
„Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt. Ti magatok nem mentek be, és akik be szeretnének menni, azokat sem hagyjátok bemenni.
Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, de belül tele vagytok rablással és tisztátalansággal.
Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlítotok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a holtak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így ti is kívülről ugyan igaznak látszotok az emberek előtt, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal.” (Mt 23,13.25.27–28)
A képmutatók „felélik az özvegyek házait, és színleg nagyokat imádkoznak. Ezeket súlyosabban ítélik majd meg.” (Mk 12,40) Milyen ez a súlyosabb ítélet? „A gonosz szolgát Isten középen kettévágatja, kidobatja a külső sötétségbe, ahol örökös sírás és fogcsikorgatás lesz.” (vö. Mt 24,48.51.)
Krisztus és apostolai kifejezetten a szeretetre neveltek és tanítottak. Amikor Krisztust a farizeusok megkérdezték, melyik a legfőbb parancs Isten törvényében, akkor ő határozottan kijelentette: „Szeresd az Istent egész lényeddel és szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (vö. Mt 22,36–40) Amikor a halála előtti estén arra készült, hogy a kereszten szeretetből feláldozza magát az emberiség megmentéséért, a tanítványainak az egymás iránti önfeláldozó szeretetet parancsolta: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,12–13)
Pál apostol is ezt tanította: „Az egész törvény egy mondatban teljesedik be, mégpedig ebben: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (Gal 5,14) „A szeretet legyen nem képmutató (!), tettetés nélkül!” – írja kifejezetten így a római levélben. (12,9) Ugyanígy ír Péter apostol is: „Nem színlelt, képmutatás nélküli (!) testvéri szeretettel, figyelmesen, szívből szeressétek egymást!” (1Pét 1,22)
Ma is ezt kell az egyháznak tanítania. 1968 májusában 15 évesen fejeztem be az elemi iskola 8. osztályát. Az egyik nagyszünetben a tanáraim behívattak az irodára és nekem szegezték a kérdést: „Igaz-e, hogy pap akarsz lenni?” „Igaz! – válaszoltam. – Őszre megyek Szabadkára a papnevelő intézetbe.” „De minek? – kérdezték. Isten nincs. A papok hazugságot tanítanak.” „Nem! – mondtam határozottan. – Isten a Szeretet, és a Szeretet-Isten van. Én papként a szeretetet akarom tanítani. Az iskolában ezt nem tanítják. Sehol a világban nem tanítják a szeretetet. Pedig erre szükség van, a legnagyobb szükség.” A tanáraim lehajtották a fejüket, és intettek, hogy szabadon mehetek.
Nemrégiben egy két hónapos kurzust tartottam a szeretetről néhány felnőtt csoportnak, olyan módon, hogy minden napra feladtam egy-egy leckét, egy aznapra vonatkozó gyakorlatot. Ezt a kis tanfolyamot azzal az indoklással indítottam, hogy „gyakorlat teszi a mestert.”, meg hogy a sportolók is csak mindennapos edzéssel válhatnak bajnokká. Mi, Krisztus-hívő emberek ugyanígy, csak kitartó gyakorlatozással lehetünk a szeretet mesterei. A szeretet-iskola vége felé a résztvevőkben végbement sok pozitív változás láttán az egyik, egy vállalkozó felkiáltott: „Ezt kellene tanítani minden iskolában!”
József Attila írta pontosan 100 évvel ezelőtt, 1922-ben:
„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hogy melegednének az emberek.”
100 évvel utána, 2022-ben nekünk az ő akkori szavait kell mondogatnunk:
„Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, Hogy fölengednének az emberek!”
