Az 1938. május 25-e és 29-e között, nagycsütörtök hetében megtartott budapesti Eucharisztikus Világkongresszus Magyarország legnagyobb vallási rendezvénye volt a XX. században, ehhez nem fér semmi kétség. Sőt, az is bátran kijelenthető, hogy a magyar állam legújabb kori történetének mindössze egyetlen másik rendezvénysorozata mérhető hozzá tömegességében, pompájában, egész nemzetet megmozgató jelentőségében: a honfoglalás ezeréves évfordulóját megünneplő millenniumi rendezvénysorozat 1896-ban, rögtön hozzá is tehetjük azonban, hogy az csak a magyarok ünnepe volt, ez viszont nemzetközi jelentőségű katolikus találkozó, mintegy hatvanezer külföldi résztvevővel. Egyházi főméltóságok serege, 14 bíboros, 48 érsek és 97 püspök volt jelen, és a szentségimádásokon, közös áldozásokon százezres számban vettek részt a hívek az akkor nyolc és fél milliós Magyarországon és egymilliós Budapesten.
Hozzá mérhető lett volna minden bizonnyal az 1920-as budapesti olimpia is, amelynek a megrendezésére 1914-ben még Magyarország volt a legesélyesebb, ha a világháború közbe nem szól. (Az 1920-as antwerpeni olimpián végül a magyar sportolók a vesztesek keserű kenyerén osztozva – mint bűnösnek kikiáltott ország képviselői – nem is vehettek részt.) A budapesti világkongresszushoz mérhető nagyszabású rendezvény lehetett volna a rendszerváltás után az Antall-kormány nagy vállalása, a budapesti világkiállítás is 1996-ban, de az 1994-ben hatalomra kerülő Horn-kabinet egyik első döntése volt ennek a lemondása.
Ideidézhetjük a már elhunyt Gergely Jenőt, aki így írt az katolikus világtalálkozóról: „A 20. századi magyar katolicizmus legnagyobb eseménye az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszus volt. A Szent István Jubileumi Évben tartott színpompás, ám mélyreható lelki megújulást is eredményező ünnepségsorozat méreteiben és külsőségeiben a Millenniumra emlékeztetett. Nemcsak az ezeréves Szent István-i Magyarországnak állított méltó emléket, nemcsak azt sugallta, hogy egyház és nemzet ezer éve összeforrt, hanem azt is, hogy mindezt a keresztény nemzetek közösségében és a római pápa, a világegyház egységében élte meg.” Ha már az egyébként kiemelkedő tudású marxista egyháztörténész is így látta, akkor ebben nekünk sincs okunk kételkedni.
FELEJTÉSRE ÍTÉLVE
A 34. Eucharisztikus Világkongresszus megrendezése után egy évvel kitört a II. világháború, sőt, az Anschluss-szal (1938. március 12.) már két hónappal előtte kezdetét vette a Harmadik Birodalom nyílt terjeszkedése. Előbb a minden korábbinál véresebb háború terelte el a figyelmet a nagy sikerrel megrendezett, a résztvevők számára életük végéig emlékezetes eseményről, majd a háború utáni kommunista hatalomátvétel nyílt vallásellenessége. A kongresszuson szerepet vállaló klerikusok, világi előadók közül hitük miatt rengetegen börtönbe kerültek, sokan az életükkel fizettek azért, mert mindvégig kiálltak vallási meggyőződésük mellett. Tóth László, a Magyar Újságírók Egyesületének a vezetője a Világkongresszuson arról beszélt, hogy sok újságíró szenved katolikus hite miatt üldöztetést. (Akkoriban a katolikusok ezreinek vértanúságát követelő spanyolországi és mexikói vallásüldözés volt a központi téma a két totalitárius birodalom, a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió vallásüldözése mellett.) A kommunista időkben maga is megtapasztalhatta azt, amire figyelmeztetni igyekezett a közvéleményt: a Mindszenty-per hetedrendű vádlottjaként súlyos börtönéveket kapott, majd két év múlva a váci fegyházban elhunyt – emlékeztet a megdöbbentő tanúságtételre Hegedűs András egyháztörténész egy, az 52. Eucharisztikus Világkongresszus honlapján olvasható interjúban.
Ötven évig beszélni sem igen lehetett az 1938-as eucharisztikus világtalálkozóról, csak a résztvevők szűk körben továbbadott személyes emlékei őrizték a teljes feledéstől a megtörténteket és a rendezvényről készült megfakult fényképek, valamint a történészi szakma gyér érdeklődése, amely a marxista korszakban a maga ideológiai szemüvegén át szemlélte a vallási tartalmakat. Gergely Jenőnek a rendszerváltás előestéjén, az ötvenedik évfordulóra, 1988-ban jelent meg a könyve a század legnagyobb magyar vallási rendezvényéről, Eucharisztikus Világkongresszus Budapesten/1938 – címmel, amely magán viseli ugyan a marxista történetírás jegyeit, de hát a legutóbbi időkig ez volt az eseményről szóló egyetlen összefoglaló munka, egy, még a rendezés évében kiadott emlékkönyv kivételével.
2008-ban jelent meg Katona István püspök A Szeretet köteléke című könyve, amely a kongresszus eseményeit eleveníti föl. Ez az egyetlen könyv jelent meg a hetvenedik évfordulóig a kommunista korszak leáldozása után, s e tény jól mutatja, hogy a rendszerváltás után sem ébredt fel az érdeklődés az 1938-as rendezvény iránt. Így volt ez a legutóbbi évekig, a 2016-os pápai döntésig, amely szerint az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust ismét a magyar fővárosban tartják. Ez irányította végre rá a figyelmet a nyolcvanhárom évvel ezelőtti első budapesti „Oltáriszentség-ünnepre”.
A HIMNUSZ, AMELY ÖSSZEKÖT
Az isteni humor megnyilatkozásának is nevezhetjük azt, hogy a felejtésre ítélés döntése kezdettől fogva kudarcra lett ítélve azzal, hogy a magyar katolikusokat határon belül és határon túl egybegyűjtő templomokban a szocialista időkben is nap mint nap felcsendült a 34. Eucharisztikus Világkongresszus himnusza.
A hívek – idővel valószínűleg anélkül, hogy a többségük tudatában lett volna – gyakran találkozhattak egy közkedvelt népének formájában az elfeledésre ítélt nagy budapesti esemény élő emlékezetével, a nemcsak úrnapja és húsvét alkalmával felcsendülő Győzelemről énekeljen című katolikus énekkel, melynek fülbemászó refrénje így hangzik: Krisztus kenyér s bor színében Úr s Király a föld felett,/ Forrassz eggyé békességben minden népet s nemzetet!
A Szent vagy, Uram! című katolikus énekeskönyv 280/B számú énekét népénekként emlegetik, holott csak a későbbiekben vált azzá, ismert a zeneszerzője (Koudela Géza) és szövegének az írója is (Bangha Béla). Ez a magyar katolikus zenei kultúrát öregbítő ének volt a 34. Eucharisztikus Világkongresszus himnusza.
Történetét Erdő Péter bíboros mesélte el a NEK TV első adásában. Pályázatot hirdettek a kongresszus himnuszának megírására, mintegy kétszáz pályamű érkezett be, de a zsűri egyik minőségével sem volt igazán elégedett, viszont a zenére nagyszerű pályamű érkezett, Koudela Géza szerzeménye. Megvolt tehát a dallam, ehhez kellett szöveget írni, s ezt végül Bangha Béla, a kor magyar katolikus sajtóapostola, a kongresszus egyik fő szervezője vállalta el, azzal a feltétellel, hogy a nevét nem írják ki mint szerzőnek. „Így született meg ez a himnusz, amely később valóban olyan népszerű lett, hogy minden templomban énekelték, és éneklik azóta is” – emlékezett az esztergomi–budapesti érsek, majd így folytatta: „Most is pályázatot írtunk ki, ennek sem volt teljes eredménye, így végül is a püspöki kar úgy döntött, hogy a hivatalos himnuszunk a `38-as a teljes szövegével, viszont egy új zenei földolgozást is kérünk.” Azaz a régi dallam mellé egy újat is.
Így köthet össze egy magát a hívő magyar nép szívébe belopó, az Oltáriszentség békességet teremtő és egyesítő erejét magasztaló himnusz nyolcvanhárom évet, valamint az elsőt és a másodikat, értve itt a két sorszámnév alatt a megrendezett és a 2021-ben megrendezendő budapesti kongresszust.
EGY FELEJTHETETLEN ÉJSZAKA
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a kalocsai születésű papnak és zeneszerzőnek, Koudela Gézának e himnusz megkomponálása volt élete fő műve. „A farkasréti temető 15. parcellájának kerítés felé eső első sorában található síremlékén a himnusz első sorának kottás szövege látható: Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat.” – írja a Szerzetesek-nek oldalán (nek.szerzetesek.hu), majd így folytatódik a visszaemlékezés: 1937-ben „Koudela Géza – miután édesanyjának zongorán előadta az eucharisztikus kongresszusra komponált himnuszát – eszméletét vesztette. A kórházi kezelésnek köszönhetően még két évet élt, majd 1939. június 21-én, 45 évesen meghalt.”
A szöveg szerzője egy évvel élte túl a zene szerzőjét. A két világháború közötti magyar katolikusságnak Prohászka Ottokár mellett talán a legjelentősebb alakjáról, Bangha Béláról is elmondható, hogy életének a megkoronázása volt a 38. Eucharisztikus Világkongresszus Budapesten, melynek egyik főszervezője, mozgatója volt a lelki szervezőbizottság vezetőjeként.
Ekkoriban már nagybeteg volt, leukémiában szenvedett, és közeledni érezte a halálát. A véggel Krisztusba vetett hittel szembenéző ember a nagy találkozásra várva egyre közelebb kerül lecsupaszított önnönmagához, és lemeztelenített valóján át a nyelv adta rossz kifejezéssel hite tárgyához, amely célnak valóban cél, de nem tárgy, hanem az alannyal egyesülve összetalálkozó legélőbb alanyi valóság. A misztika jelképnyelvén lehet valami közelebbit mondani erről a bensőben végbemenő találkozásról, a tudomány és a filozófia nyelve erre alkalmatlan.
Szabó Ferenc SJ így foglalta össze azt a betegsége ellenére elvégzett megfeszített munkát, amellyel Bangha Béla a budapesti „Oltáriszentség-ünnep” megszervezésébe vetette magát. „Cikkezett, tanácskozott, konferenciákat tartott, prospektusokat szerkesztett, leveleket diktált, tervezett, buzdított, tájékoztatott belföldön és külföldön egyaránt. Serkentésére a magyarok világnézeti különbség nélkül vettek részt a kongresszus előkészítésében. Bangha páter baráti kapcsolatait, külföldi összeköttetéseit használta fel arra, hogy Magyarország és a budapesti világkongresszus a világ érdeklődésének középpontjába kerüljön. Átfogó akciót indított el a harcos ateizmus ellen.”
Mihalovics Zsigmond, az Actio Catholica igazgatója, az első budapesti világtalálkozó megszervezésének másik kulcsembere így emlékezett vissza szervezőtársára: „Az emésztő munka jutalmát az eucharisztikus Király a kongresszus napjaiban adta meg neki felejthetetlen vigasztalás alakjában. A férfiak szentségimádásának éjszakáján közel 200 ezer férfi hallgatta őt és P. Csávossyt. És amikor az éjféli misén, mint a tenger zúgása, hangzott fel körülötte a hitvalló férfiak imája és éneke, és végbement Magyarországon a legnagyobb közös áldozás, ott láttam őt ülni a főoltár csavart oszlopa tövében fáradtan, földöntúli sápadtsággal az arcán, a mikrofon fölé hajolva. S mikor magam is könnyáztatta arccal odasettenkedtem melléje, azt súgta nekem: »Tudod-e, hogy most éljük életünk legszebb napját?« Aztán a mikrofon fölé hajolt, és behunyt szemmel hálaadást mondott a szentáldozás kegyelméért. Úgy beszélgetett a mikrofon segítségével Krisztussal, mintha egy magányos kápolnában csak ketten lettek volna: Ő és a Mester! Pedig 200 ezer férfi boldogságtól repeső szívvel itta szavait, hogy azután úgy menjenek szét a városba, mint akik megtalálták a legnagyobb kincset: Krisztust!” (Idézi: Nyisztor Zoltán, Bangha Béla élete és műve, 362–363.)
Egy másik neves magyar jezsuita, Nemeshegyi Péter atya, aki gyerekként a Regnum Marianum Közösség tagjaként gyertyákat árusított a férfiak szentségimádásán, más nevet említ megemlékezésében, szerinte Bangha Béla az áldozó férfiak sokaságát látva „odasúgott az egyik barátjához, Kiss Zoltán prelátus úrhoz: – Zoltánom, tudod-e, hogy most éljük meg életünk legszebb napját? Nagyon szerette volna ugyanis, ha a világi férfiak is aktív szerepet vállalnának az egyházban.”
Más dokumentumokban 150 ezer, éjszakai szentségimádáson részt vevő férfiról és bizonyára némi túlzással ugyanannyi Oltáriszentséget magához vevőről szólnak, ott lehettek közöttük a délvidéki zarándokok is, akik merész vállalkozással kerékpárral tették meg a mintegy háromszáz kilométeres utat Budapestig. Fel kellett ébreszteni a már nyugovóra tért holtfáradt papokat, hogy legyen, aki meggyóntassa a gyóntatószékek előtt tömegesen várakozó férfiakat, akik tehát akkor döntötték el, hogy áldozni fognak.
A nők unszolására eljövő férfiak szemszögéből látva örökítette meg az eseményt Földi Endre atya visszaemlékezése, aki egyetemistaként vett részt a férfiaknak azon a szentségimádásán, amelyre Magyarországon még nem volt példa sem előtte, sem utána.
„Amikor kiértem a Hősök terére, leesett az állam. A Hősök tere telis-tele volt padokkal. És ez a Hősök tere este tíz órára megtelt. Jöttek a férfiak, akik már unták azt, hogy rábeszélik őket arra, hogy menjenek el. Azt mondták, hogy inkább elmegyek, de most már egy szót se halljak! Nem tehettek róla, és eljöttek gúnyos mosollyal, szivarral a szájukban 10 órára. És 12-re majdnem mindegyik gyónni és áldozni akart, olyan lélekjárás volt… Csodálatos volt!… Olyan volt, amit a hívő rendező sem remélhetett! Mit tehetett a szolgálat? Fel kellett ébreszteni a papokat, hogy gyertek segíteni, mert a jelenlévő papok nem győzik a gyóntatást! Csodálatos volt! Nagy kegyelem áradt! Én csak egy kis pont voltam, egy rendező körszalagos gyerek. És láttam a népen, az emberek arcán a megváltozást! Felejthetetlen élmény volt ez számomra!”
Ezt nevezik a Lélek működésének. El tudjuk képzelni, milyen lehetett az, amikor 150 ezer férfi ajkán felhangzik a hitvalló ima és a dicsőítő ének? Az valóban olyan lehetett, mint a szél zúgása és a tenger morajlása!
