„Anyámnak nem gyújtottam gyertyát,
a fényt nem lehet megvilágítani.”
(Szabó Magda)
A Magyar Család- és Nővédelmi Tudományos Társaság egyik jelmondata szerint hiszünk Istenben, nemzetünkben, a hit és az összetartozás bölcsőjében, a családban.
Sohasem akart a magyar nemzet olyan nemzetté válni, amely semmibe veszi történelmét, gyökereit, hitét, a család fontosságát. Hiszünk az Édesanyákban. Az élet megtartó erejét adják az Édesanyák.
Édesanyám nekem hitet adott. Hitet az élethez, az élet szeretetéhez. Édesanyám volt az, aki megtanította nekem a másik emberrel való törődés fontosságát, a „jónak lenni jó” lényegét.
Nagyon sokszor elmondta nekem, hogy: „A szó éles fegyver.” A szeretet állandóságán kívül átadta az isteni parancsolatok betartásának fontosságát. Testvéremmel együtt érezzük és tudjuk, hogy Édesanyánk halála után is itt van élőként köztünk. Életünk mércéje lett, egy emberi mértékkel adható értéket adott nekünk, a családnak, amely az isteniben jutott kifejeződésre.
Anyáink részei vagyunk. Létünk olyan titok az emberi értelem előtt, amelyben a sorsunk, a beteljesülésünk rejlik. Életünk történéseinek rejtélyei, az Édesanyánk iránti érzet, a hála rebegésével kell, hogy áthasson bennünket. Így ezen a napon, az Anyák napján is.
S nemcsak ezen a napon, hanem a hétköznapjainkban is erősödnie kell mindennek, amivel átitatott bennünket: a szeretettel, az isteni hittel, lelkének zajlásával, hogy bennünk tükröződjön az élete.
Anyám szimbolizálja nekem a Teremtést. Ő az, aki átadta nekem a Teremtőből származtatható rendet a lelkemben, az életemben, az elmúlás, létezés hitét adta. Ezért tudom: Ő van, létezik, figyel és vigyáz rám! Ezt nemcsak én tudom, hanem tudja a testvérem is. Ezt tudnia és éreznie kell mindenkinek, akinek volt és van Édesanyja. Tudnia kell minden nőnek, hogy a Teremtő nekik adta örökül a teremtés módját. Mennyire igazak Gárdonyi Géza sorai:
„Te minden erőnél erősebb erő: anyai szeretet!
Te emberi testbe öltözött napfény!
Te Isten szívéből leszállott szent láng,
haláltól nem félő, erős gyöngeség!”
Népességfogyásunk részesei azok a nők, akik nem vállalják az anyaságot. Az anyaság érzete a legmagasabb hivatás, kiváltság. Sajnos korunkat mind jobban áthatja az igazi érték nélküli, lélektelen világ, az anyaság csodája nélküli élet.
Legnagyobb Trianonunk egyike az a rengeteg terhességmegszakítás, amelyben oly sok életet vesztettünk. Az élet megtagadása, az élet továbbadásának elvetése bűn. Hiszen a gyermek az anyaság kozmikus megnyilvánulása. Az „ISTENI CSODA”. Isten ajándéka. A biológiai halhatatlanságunk megnyilvánulási formája. Amikor Ő van és én vagyok. Kettő az egyben. A gyermekeinkben élünk tovább. A gyermek a világegyetem érthetetlen ragyogása. Az Édesanyák életünk égboltján csillagként ragyognak tovább.
Az anyaság az életben nem más, mint alkalmazkodás, a lényünk feladása. Az élethez olyan alkalmazkodás, amikor az Édesanya olyan hiteles közeget teremt, ami elkötelezettséget ad, az anya önmagát realizálja a gyermekeiben.
Az anya a szülésnél nemcsak egy gyermek szerkezetéhez járul hozzá, hanem a gyermekei életének szerkezetét is alakítja. Ezért szoktam mondani, hogy aki az Édesanyját (az Édesapját is) megtagadja, sohasem tudja az értékeit növelni, sohasem fog igazán emberi személlyé formálódni.
A gyermek elutasításának kérdése olyan döntés, amihez nincs még egy hasonló döntés sem. A gyermek az ember továbbnövése, a társadalom, a közösség megnyilvánulása. Az élet képlete.
A gyermek nem más, mint az örök élet képlete. A lényünk ítélete és következménye. A Magyar Család- és Nővédelmi Tudományos Társaság nevében kijelenthetem, hogy azért vagyunk, hogy a morál és az élet törvényeinek eleget tegyünk. Tudnunk kell, hogy amit egyszer elkövetünk, annak minden következményét vállalnunk és viselnünk kell. Ezért tartom Isten elleni véteknek, bűnnek a terhességmegszakításokat. A gyermek nem más, mint az életünk átalakulásának története.
Ismerem a nőket, ismerem azokat, akik szorgalmasak, félnek, tanácstalanok, bizonytalanok az „Élet kapuja” előtt. Kimondják a NEM-et, nem kell a gyermek. Tudom, hogy vannak érzelmeik, vannak álmaik a családról, a boldogságról. Tudom, hogy félnek. Félnek maguktól. Az önmegvalósításuktól. Nagyon jól ismerem ezt az érzést. Ismerem a késői bánatokat, elrontott életeket, amikor már nem szülhetnek, nem lehet gyermekük.
Ismerem azokat az Édesanyákat, akikben az életet ünnepeljük, a gyarapodást, az önönmagunk folytatását. A legerősebb érzések és értékek megtartását. Az elfogadást. A befogadást. A legnagyobb öröm és a legnagyobb fájdalom forrásai ők. Az ANYÁK!
Az anya megszül, ápol, nevel, aggódik, lelki terheinket hordozza. A család melegét adja. Nélkülük nem lennénk. Nekem is volt (és van) egy Édesanyám, aki kenyeret adott, megcukrozta, megzsírozta. A számba adta a szavakat, mindennél jobban szeretett. Láthatatlanul és észrevétlenül hordozta gyermekei lelki terheit.
Ismerem a Testvéremet és mindazokat, akik mindenben az Édesanyjukat keresik. Ők azok, akik nem tudnak társat találni. Ebben a kegyetlen világban, amikor valaki mesterkélt adalékanyagokkal fedi le az életnek az igazi, a valódi örömöt adó érzetét, az ANYASÁGOT.
Itt történik a tévedés. Az anyák azonban még ilyenkor is jelen vannak, valahol fentről vezérlik, irányítják a gyermekeiket. Ezt a vezérlést, ezt az irányítást kell észrevenni és meghallgatni. Hinni kell az Anyáinknak. Szeretni kell Őket. Észre kell venni a homlokukon a ráncokat, a gyermekkorunkat, a küzdelmeinket. Azt, amikor Ők lélekfürdőként megtisztították a lelkünket.
Az én Édesanyám Istenhez közel tudott hozni, s megmutatta a jó és rossz közti különbséget. Édesanyám szavai és gondolatai Istentől sugárzóan rajta keresztül hozzám visszatértek. Anyám emléke, tanítása az életem egészét adja. Az, hogy önmagamban létezem, az hogy szavai bennem körkörösen és egymásba érnek, kergetőznek, ezek adják lényemet, az erőmet.
Nemcsak ott Adán, nemcsak ott Bácskában, még csak nem is ott a kertünkben vagy a rétünkben, hanem kimondhatatlanul itt is bennem, az életemben játszódik le mindaz, amelyet nehéz megérteni, mert anyám halála után is itt van körülöttem, bennem van minden szava.
Életem egyik legfontosabb eleme ez. A harcaim, a tépelődéseim közt mindig visszatérek Édesanyámhoz, ahová biztosan tudom, hogy a megszületésem óta tartozom.
Testvéremmel együtt megkaptuk tőle a Tízparancsolat átadásával azt az erkölcsi rendet, amely az életünket jellemzi. Jellemet kaptunk, az értelem sokszínűségét, amelyben benne rejlenek az általa képviselt értékek. Sorsunk, életünk színpadán, ott, abban az adai házban kaptuk meg az egyéniségünket. A küzdeni akarásunkat. Édesanyánkra úgy tekintünk, mint Isten – ember kapcsolat mására. Emlékszem, mindig megszentelt, a szentelt vizével keresztet vetett a homlokomra, ha útnak engedett bennünket. S ez a megszentelt állapot volt a kapcsolat közte és köztünk, önnönmaga istenülése bennünk.
Az anya–gyermek kapcsolat a létnek az a kapcsolata, ahol az összefonódás, az egymáshoz tartozás, a léttől már függetlenül létezik örökkön örökké. A szülőség létforma. A létnek semmiféle formájához nem köthető. Én is és Ő is örökre megmaradunk. Egymásnak. Mindez bármilyen kapcsolattól különbözik. Miért is? Be kell látnunk, tudnunk kell, hogy semmi mással össze nem téveszthető kapcsolat az anya és gyermekének világa.
Vannak az életnek kötelező szabályai, elvei. Köthetnek engem a lovagiasság erkölcsi törvényei, vagy munkahelyem szabályai. Az elementáris erő mégis az anya és gyermeke közti kapcsolatból adódik. És ez úgy jön létre, hogy az egyikből mindig átszivárog valami a másikba. Az anyaság érzete olyan mélyen van, amelyben az érzéseink legmélyebb gyökerei jutnak el oda, ahonnan erednek – a világegyetembe.
A férfi és a nő egybenövésének eredménye a gyermek. A vágyainknál, erőinknél, küzdelmeinknél, szenvedéseinknél, a szeretetnél, szerelemnél mélyebben gyökeredzik a gyermek – Isten ajándéka. A lét legnagyobb köreinek megnyilvánulása: az anyaság kozmikus megnyilvánulása a gyermek. Az öröklétet adja.
A világegyetem érthetetlen ragyogása. Az anyaság az élethez olyan alkalmazkodás, ahol az Édesanyák lénye megmarad, egyedül áll egy olyan közegben, létezésben, elkötelezettségben, amelyben önmagát realizálja mindenki az öröklétben a gyermekei által.
Az élet szentségét és szeretetét adják az Édesanyák és Édesapák. Akik ezt feladják, soha, de soha nem tudják az értékeiket növelni, nem formálódnak emberi személlyé.
Az anyaságban a család szentségét is ünnepeljük. De akiknek nem lehetett vagy nem lehet gyermekük, azok a testvéreikben, azok gyermekeikben teljesedhetnek ki.
„Bujkáljon bennünk a mosoly minden eshetőségre készen, hogy bármikor felragyoghasson. Mert a mosoly mindig egy kis fényt hoz a mi életünkbe, meg a máséba is. Kicsike fényt, de sok kicsi, mint tudjuk, sokra megy.” (Janikovszky Éva)
