A történelmi eseményeket összekötő kerek számok vallási üzenetértékkel bírnak, ha valamilyen párhuzam mutatható ki a két esemény között. Egyúttal korszakhatárok is lehetnek. Három ilyen szám kap szerepet e sorozat záró írásában: a százas, az ötszázas és az ezres. A centenárium már a római vallásban fontos időegység volt, a rendes szentévek meghirdetésével az maradt a katolikus egyházban is, az ötszázas a hamvaiból újjászülető – az ikonográfiában Krisztus-jelképnek számító – főnix élettartamának a legelfogadottabb száma, a millennium pedig a Jelenések könyve próféciájának a sokat idézett száma. A három közül az alapszám az ezres, a másik kettő hozzá viszonyulva nyeri el az értelmét: az ötszázas a millennium fele, amely a fordulópont helyét jelöli ki benne, a százas pedig a tizede, az a szám a három közül, amelynek még emberi mértéke van. A millennium első száz éve a felépülés és a megszilárdulás, utolsó száz éve pedig a leépülés és a végkifejlet évszázada.
EZER ÉV UTÁN
Jézus születésének az évszámát csak megközelítőleg ismerjük, napra pontos időpontját pedig még úgy sem, ám a kereszténység a negyedik századtól karácsony napján ünnepli azt. A hagyomány szerint Istvánt 1000 karácsonyán koronázták meg a Szent Koronával, e hit szerint tehát napra pontosan ezer évvel Jézus születése után jött létre a keresztény magyar állam. A hitetleneknek ez csak egy véletlen, a hívőknek jel.
Évre pontosan azt sem tudhatjuk, mikor szenvedett kereszthalált Jézus, ezért így kell fogalmaznunk, megközelítőleg ezer évvel a Fiú áldozati műve beteljesítése után, 1031-ben Szent István elveszíti szűzházasságban élő fiát, Szent Imrét. Ennek kulcsfontosságú következménye lesz. 1038-ban, Mária mennybevételének ünnepnapja előtt egy nappal az örökös nélkül maradt Szent István a magyar keresztény királyságot népével együtt felajánlotta a Boldogasszonynak, Magyarország ettől fogva a katolikus hit szerint Regnum Marianum, Mária királysága, ami a magyarban a Mária országa alakban honosodott meg.
A hitetlenség szemével látva az országfelajánlás csak egy haldokló király semmibe elszálló szava volt, a hit szemével látva viszont örökké tartó hatása van egy ilyen égiekhez forduló tettnek, ha az elfogadást nyer. A magyarok hite szerint elfogadást nyert, és keresztény szemszögből nézve a hit a fontos.
Az Istenanya földről való eltávozásának az idejét sem ismerhetjük, csak azt, hogy anyja túlélte fiát, az ezeréves megfelelés így az országfelajánlás időpontjával kapcsolatban is felvethető, de nem ez a fontos, hanem a hozzá kapcsolódó hit és az, hogy Nagyboldogasszony napjára időzítve történt. Azt üzeni ez, hogy ezer évvel a mennybevétel után a keresztény magyar állam is égi küldetést kapott az Ég Királynője vezérletére és oltalmára bízva magát. Ez aktív szerepvállalást követel a krisztusi áldozathozatalban és igehirdetésben azoktól, akik ezt a Máriának birtokul adott Szent István-i államot alkotják.
Az egyedülálló középkori magyar államelmélet, a Szentkorona-tan ezen a hiten alapul. Eszerint a tan szerint birtokjogát a Szent István-i állam fölött az Istenanya a Szent Koronán keresztül gyakorolja: az államalapító koronája, azaz átöröklődő királyi hatalma Máriáé, az ország pedig a Szent Koronáé, amelyet a király és a nemzet együtt kormányoz. (Szűz Mária egyik egyházilag elfogadott ábrázolásmódja fején a Szent Koronával mutatja a Magyarok Nagyasszonyát.)
A TAGADÁSÚT
Ezer év telt el Jézus áldozati műve után, amikor első királyunk felajánlotta az általa alapított keresztény királyságot az Ég Királynőjének. Azóta néhány év híján szintén egy egész millennium tűnt tova. Az ezredik év felénél két sorsdöntő választás elé állítódott a Szent István-i állam Európa szívében. A próbát csak részben állta ki. Az elbukás következménye már a millennium letelte előtt száz évvel, azaz kilencszáz évvel az országfelajánlás után nyilvánvalóvá lett: a trianoni döntéssel ekkor szűnt meg végleg a Szent István-i keresztény állam. Három év alatt és három lépésben ment ez végbe, az 1918-as őszirózsás forradalommal a királyság és a Szentkorona-tanba foglalt történelmi magyar alkotmány érvénye szűnt meg (elveszett a királyság szelleme), az 1919-es Tanácsköztársaság a keresztény állam maradékának a végét jelentette (ezzel eltávolodott a halálra ítélt országtesttől a királyság vezérlő lelke), végül az 1920-as trianoni békediktátummal az egykoron az egész Kárpát-medencét egyesítő állam – közepén a megmaradt Magyarországgal – szintén részekre szakadt (felnégyeltetett az ország teste).
Trianont visszarendeződési kísérlet követte. Horthyval mint kormányzóval az élen visszaállt a megmaradt Magyarországon a király nélküli királyság, a lelkiségi mozgalmak vezetésével régen látott keresztény reneszánsz indult el, 1938 és 1941 között pedig nagy területek kerültek vissza a magát a Szent István-i állam jogutódjának tekintő országhoz. A visszarendeződés illúzióját nyomtalanul elsöpörte a II. világháború, és 1948-tól ott folytatódott a történet még határozottabb éllel, ahol 1919-ben abbamaradt. A Horthy-korszak csupán egy gyenge ellenreakció volt. Az akciót önkéntelenül ellenreakció kell, hogy kövesse, ám ha ebből a visszahatásból elmarad az okokkal való tudatos szembenézés, akkor a valódi visszarendeződésre nincs esély, csak egy gyenge ellenreakcióra, amelyre a válasz egy még erősebb akció lesz a régi rend eltörlése irányába. Az egykor keresztény európai országok ezen az újkor óta tartó tagadásúton sodródnak végleges öntagadásuk felé.
A leépülési folyamatot az okokkal való tudatos szembenézés állíthatná meg. A Szent István-i keresztény állam elbukásának az okai az ötszáz évvel ezelőtti időkig vezethetők vissza. Két nagy isteni próbát kellett ekkor kiállni és két sátáni kísértést elhárítani. A kisebbik próbát és kísértést a török veszedelem jelentette. (A próba a háborús pusztítás elszenvedése, a kísértés az iszlámra való áttérés csábítása volt.) A Szent Korona országainak a népei kiállták ezt a kisebbik próbát és ellenálltak a könnyebbik út kísértésének is: ma is léteznek, miközben az iszlámot sem vették fel. (Elvesztették nemzeti identitásukat azok a katolikusok és pravoszlávok, akik muzulmánná lettek.)
A nagyobbik próba és kísértés Itáliából és Nyugat-Európából érkezett a Kárpát-medencébe: a sodró erővel elhatalmasodó új életérzésben, a pogány ókor felélesztésén munkálkodó reneszánszban öltött testet. A görög–római kultúra emlőjén nevelkedett európaiak elfojtott belső vágyai törtek ekkor a felszínre az ókori emberközpontúság és világiasság újbóli felélesztése iránt, amellyel azonban – mint az érme másik oldala – együtt kellett, hogy járjon az önzéselvűség és az anyagiasság feléledése is. Az isteni próba kifejezést és a vele együtt járó sátáni kísértést emiatt valójában úgy kell érteni, hogy vágyát tovább már nem fékezve az európai ember saját magát állította isteni próba és sátáni kísértés elé. (A próba az ókori latin pogány szellem ismételt krisztianizálását, azaz a kereszténynek megmaradást követelte meg a régi-új életérzés Európájában, a kísértés pedig az ellene mondást az általa felébresztett önzéselvű, materialista látásmód csábításának.)
A filozófiát átalakító humanizmus és a művészetben fordulatot előidéző világiasság hatása mellett eleinte csak az önzés és anyagiasság uralta el Itáliából és nyugatról kiindulva a keresztény világot, amely egoizmusának és szerzésvágyának szabad utat engedve – képmutatóan Krisztus nevében – gyarmatosításba kezdett. Máris engedett a sátáni kísértésnek. Ezzel egyidőben a régi-új életérzéshez igazodó megreformált keresztény vallási irányzat jött létre. A hit megújítása a próba kiállásának, a kereszténység megmaradásnak az egyetlen járható útja volt ebben a helyzetben, ám az európai ember az ezzel együtt járó kísértésnek sem tudott ellenállni: az önzés és a szerzésvágy, valamint a vallási gőg és a vakhit irányításával a hitújítás vallásháborúkhoz, azaz testvérháborúkhoz vezetett a protestánsok és a nyomukban magukat egy másik úton járva szintén megreformáló katolikusok között.
A tagadásúton továbbhaladva – erős akciót követő gyenge ellenreakció – következett a felvilágosodás, az ész egyeduralmának a korszaka, amely szinte már csak a kísértésnek való behódolásról szólt. A hit helyébe a kételyt és a meggyőződést, a lelki és a szellemi helyébe pedig az anyagit tette az európai ember, e helycseréből kiindulva pedig egyenesen vezetett az út a hittagadás felé, amely eleinte még egyházellenesség és agnoszticizmus volt. A tagadásúton továbbhaladva a 20. században már tudattalan Krisztus-gyűlöletbe váltott át. Ez a század volt a világi álmessiásokat, a Sztálinokat és a Hitlereket istenítő politikai vallások korszaka. És ezzel még mindig nincs vége a tagadásútnak, ma az álgnosztikus woke-forradalmárok, „a felébredettek” korát éljük, akik esküdt ellenségei mindannak, ami a régi európai identitásformákból még csökevényeiben megmaradt. Eközben mint a gyarmatosítás nem kívánt következménye a Krisztus-hit kisebbik ellenfele, az iszlám is megjelent a falakon belül.
A GYÓGYULÁS ÚTJA
A keresztény számára a megoldást jelentő lelki gyógyszer kétezer év óta ugyanaz: a jézusi szeretetáldozat. Az áldozat gyümölcsében való részesülés mint kegyelmi ajándék nemcsak az Oltáriszentség vételével történhet meg, hanem az ember aktív áldozatvállalói szerepével is. Krisztusért, a hitéért mártíromságot vállaló hívő a maga csekély emberi erejével részt vállal a krisztusi áldozatban, semmit sem adhat ugyan hozzá ahhoz, mégis részesülhet a szellemi győzelemben és e győzelem világi jelében, a feltámadásban. Ez csak a kevesek kiváltsága, mint például Jézus halála után egy kivételével az apostoloké volt. Ettől sokkal gyakoribb életsors az üldöztetés elszenvedése hitünk vállalása miatt, hitvallóknak nevezik azokat, akik kiállják ezt a próbát. A legtöbb kereszténynek még ez sem jut osztályrészül, tőlük „csak” annyit vár el a kereszten istenemberi áldozatot hozó, hogy keresztényi módon élve áldozza életét neki, a hitnek és a szeretetnek.
A tagadásúton járók is feláldozzák az életüket az emberi hiúság és önzés oltárán: a karrierért, az anyagi javakért, a sikerért, a gazdagságért, az érzéki örömökért, a könnyed szórakozásért és sorolhatnánk. Az igaz keresztény éppen arról ismerhető fel, hogy Krisztusért, a lelke üdvéért vagy azért, ami istennek kedves, az embertársaiért, a gyerekeiért képes lemondani (birtoklásmentesen és önzetlenül) a világi karrierről, az anyagi javakról, az érzéki örömökről és a többi hiúság és önzés szülte kísértésről. Ezek a benső szellemi győzelmek jelenítik meg a krisztusi áldozathozatalban való emberi részesedés legtöbbektől elvárt formáját.
Ugyanerre a következtetésre juthatunk az Eucharisztia másik színe felől nézve. Krisztus teste az égből alászálló élő kenyér János evangéliuma kifejezése szerint, az Ige megtestesülése, az ember szellemi tápláléka. Az Igével való közvetlen élő kapcsolat a keresztényi értelemben vett prófétai vagy tanítói karizma birtokosává tesz – Jézus életében a tizenkét tanítvány élt ilyen közelségben a megtestesült Igével –, ez azonban csak kevesek kiváltsága lehet, sokkal többen vannak az Ige értelmezői, magyarázói a Szentírás alapján, akik a példamutatásukkal is ki kell, hogy emelkedjenek. Ők a hitmagyarázók, a közösségvezetők. (A megtestesülés idejében a hetvenkét tanítvány játszotta ezt a szerepet.) A legtöbben mégis „csak” az Ige meghallóiként lesznek igaz keresztényekké. Ez az elvárás sem egy passzív szerep, hiszen nem elég meghallani, meg is kell cselekedni, amit az Ige megkövetel.
A FELTÁMADÁS ÚTJA
A reneszánsszal kezdődő sátáni kísértésen egész Európa elbukott, de a sok közül egyetlen keresztény ország sem szenvedett el emiatt akkora veszteséget, mint a Máriának felajánlott királyság, amelyet Trianonnal szó szerint felnégyeltek, azaz öt részre szakítottak, majd ezután a részeket is további részekre tépték. Az lehet a válasz erre a felvetődő kérdésre a talentumokról szóló példázatot bankárnyelven elmondva, hogy akik többet kapnak, azoknak visszafizetni is többet kell, ha pedig elmarad a törlesztés, akkor a kamatos kamatokkal a visszafizetendő összeg is a tartozás nagyságának az arányában duzzad egyre hatalmasabbá.
A trianoni döntés adta meg száz évvel a millennium letelte előtt a már régóta haldokló Szent István-i államnak a kegyelemdöfést, amelynek a pontos időpontja ismét egy naptári jelet mutatott fel. A trianoni döntés aláírására Jézus Szent Szíve hónapjában, júniusban került sor. Egy nappal előtte az Eucharisztia, az Úr Szent Testének és Vérének az ünnepnapja volt, ezért az aznapi körmenetek prédikációi is a Szent István-i állam kivégzéséről szólhattak, másnap pedig, amikor országszerte megszólaltak a harangok, a hónap első péntekje, a Jézus Szíve nagykilenced napja volt, amely áldozónap. E két naptári jel szerint is minden az egyetlen lelki gyógyír felé, Jézus szeretetáldozata és az Eucharisztia felé mutat, miként az összes többi előbbiekben felsorolt jel is a bátai Szent Vér kegyhelytől a Keresztelő Szent János fővétele napján vívott sorsdöntő csatákig.
A jelek reményt nyújtanak, megerősítenek abban a hitben, hogy van feltámadás. Mária királyságának is lesz feltámadása! Ez bizonyosan nem a Szent István-i Magyarország államformájának és határainak a helyreállítását fogja jelenteni az egyház támogatásával, miként azt a Horthy-korszakában elképzelték, hanem egy üdvtörténeti eseményt, ahogyan azt Natália nővér misztikus látomásai előrelátták.
Az Oltáriszentségnek az ünnepét tartják majd a második budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson az idén szeptemberben. Az elsőt 1938-ban, Szent István országfelajánlásának kilencszázadik évfordulóján rendezték meg, e kongresszus évszáma tehát Mária Királyságának a kezdetéhez, a mostani pedig annak a végéhez kötődik (újabb jel), eredetileg ugyanis Trianon százéves évfordulóján tartották volna az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, de elhalasztották 2021-re. A halasztás azonban az említett jelet csak megerősítette, hiszen az új évszám a Trianonhoz egyenesen vezető út kezdőpontjának, Nándorfehérvár Keresztelő Szent János fővétele napján történt elfoglalásának az ötszázadik évfordulója. Ráadásul az idén úrnapja, az Oltáriszentség mozgó ünnepe szintén június 3-ára esik, a hónap áldozónapnak számító első péntekje pedig szintén június 4-ére, ugyanúgy, mint 1920-ban.
Ezzel a jeleknek még bizonyosan nem, csak e sorozatnak van vége. (Vége)
