Éppen a méhek csodálatos, ugyanakkor rendkívül törékeny világáról készültem cikket írni, amikor ma délelőtt elért a halálhíred, barátom. Törékenyek vagyunk mi is mindannyian... énbennem is azonnal eltörött ismét valami. Túl sok ez már a váratlan és tragikus halálból. Bár melyik nem tragikus, és mennyi a „nem túl sok”?... Életed delén innen ragadott el tőlünk, testi-lelki erőd teljében. És most sincs rá magyarázat, soha nincs rá magyarázat. De hát mi is lehetne az vajon?...
Szavak nélkül maradtam.
Nem tudom, mikor fognak hozzám visszatérni.
Patócs Lacival éppen a szavak, a nyelv szeretete kötött össze bennünket elsősorban – ebből szövődött utána barátság is. Valamikor a kétezres évek vége felé ismerkedtünk meg, mivel mindketten látogattuk a különböző irodalmi rendezvényeket, fesztiválokat. Idősebbként, „régebbi motorosként” öröm volt követni moderátori, kritikusi tevékenységének fejlődését, ahogyan lépésről lépésre túlnőtt a bölcsészi fellegek szféráján, és igazi értő és érző befogadójává, interpretátorává vált a szépirodalomnak. Egyre élvezetesebbé váltak azok az irodalmi estek, melyeket ő vezényelt le, össze-összekacsintva beszélgetőtársaival és közönségével (mindkét minőségben volt szerencsém szerepelni). Azzal a fajta finom humorral spékelte meg ezeket az eseményeket, melynek csak kevesen vannak birtokában, és amely az igazi kulcs a művészethez, egyszersmind az élethez is. (Később, amikor lapunk Kilátó című mellékletét szerkesztette egy rövid ideig, ugyanezzel a humorral kezelte egyik igencsak „harapós” prózámat is.)
Még később nagy élvezettel olvastam első – s mily fájdalom: egyben az utolsó – szépirodalmi kötetét is, a tavalyi év elején pedig abban az örömben lehetett részem, hogy a Vajdasági Magyar Drámaíró Versenyen „a tollainkat is összemérhettük”. Igazi versenytárs volt, soha nem ellenfél...
Legyen neked könnyű a föld, barátom!
