Elment megint egy jó ember, a Magyar Szó egykor oszlopos tagja, a messzeföldön híres fotóosztályunk eminens alakja, Németh Mátyás. Nagyon rég, 1997-ben temettük Borót, azaz Borislav Vojnovićot, majd tíz évvel ezelőtt Ifjú Gábort, nem egészen egy éve pedig Lazukić Annát. Most pedig Mátyást. Fotósok, fotóművészek, fotóriporterek voltak a szó nemes értelmében a múlt század hetvenes, nyolcvanas, sőt kilencvenes éveiben, akiket széles körben ismertek és elismertek.
Egy letűnő, sokszor ellentmondásos és forrongó világ megörökítői voltak, a fekete-fehér fotóvilág – talán nem túlzás így fogalmazni: utolsó – nagymesterei, akik nemcsak a szakmában bizonyították tehetségüket, hanem olyan emberi kvalitásokkal rendelkeztek, amelyekre méltán néztek fel a munkatársak, az olvasók, a környezet. Ahány fénykép, annyi történet, ahány szempár, annyi élet – a kölcsönvett gondolat mindenképp helytálló, bárkire is gondoljunk a Magyar Szó egykori nagy fotócsapatából.
Még ha betegeskedett is az utóbbi években, Matyi szívesen fogadott minden vendéget, felejthetetlen hangján üdvözölve az érkezőt. Szakmabelieket, munkatársakat, rokonokat, ismerősöket, mindenkit számon tartott. Több éves betegségét felesége, Gizi kimeríthetetlennek tűnő támogatása mellett meglehetősen jól viselte, ám fiatalabbik fiuk, Csongor másfél évvel ezelőtti elvesztése feldolgozhatatlannak bizonyult számára.
Iskoláit szülőhelyén, Temerinben végezte. Több kitanult szakma után került a képző- és fotóművészet közelébe. A vizuális élmény mindig vonzó volt számára, fotózással 1952-től foglalkozott. 1970-től 1993-as nyugdíjba vonulásáig a Magyar Szó napilap fotóriportereként dolgozott. Számos díjban, elismerésben részesült szülőhelyén és a szélesebb közösségben, közöttük 2019-ben Magyar Életfa díjjal tüntették ki.
– A képi látásmód meghatározta egész életemet, a mai napig képeken keresztül látok és érzek. A múló pillanatot meg kell ragadni, ugyanis később újra lepörögnek bennünk ezek a rögzült filmkockák, nálam legalábbis ez így működik. Nyitott szemmel járva olyan dolgokra is felfigyelhetünk, amelyeket mások észre sem vesznek – nyilatkozta lapunknak akkor a díj kapcsán.
A fényképezés mellett Németh Mátyás rendszeresen festett, különösen a gyakran mellőzött és lebecsült Pannon táj szépségeit kedvelte.
– Ha lefestem, giccsesnek mondják, pedig mily szép felhőket, tájakat ír a természet! – mondta egykori közös utazásaink során.
Hatalmas energia, életerő, a szépbe, jóba vetett hit lakott Mátyásban. Talán ebből fakadt rendkívül változatos életútja és széleskörű érdeklődése. Számos szakmát tanult és próbált ki, a fotózáson kívül pedig fáradhatatlanul festett is. Nem vitás, hogy gyűjtőszenvedélye is messzeföldön híressé tette, értékmentésének nem ritkán örültek a néprajzosok, a helytörténészek, vagy éppen a média, különösen, ha a negatív- és a régi fényképek gyűjteményére gondolunk.
Sikerült megőriznie a gyermeki nyitottságot, az őszinte érdeklődést, ami mindig vitte előre, s aminek köszönhetően odafigyelt az emberekre. Beszélgetéseink során szívesen emlékezett vissza azokra a körülményekre, amelyekben születtek a képei, a tanyasi életre, a falusi udvarokon folytatott kellemes beszélgetésekre, az egy-egy lencsevégre kapott nádfödélre, gémeskútra, szobabelsőre, amelyekről képes volt felismerni a házat, kapásból tudta, ki volt a lakója, nemcsak a szülőfalunkban, Temerinben, hanem széles vidéken.
„Soha nem elégedett meg a dolgok puszta dokumentálásával, mindig a kiváló, kiemelkedő, az adott pillanatra jellemző hangulatot próbálta megragadni. Útjai során számtalan módon örökítette meg a végnapjaikat élő vajdasági tanyákat és faluvégeket, a paraszti életformát. A népéletet megörökítő témák izgalmasságát, élményszerűségét hamar felfedezte, a kitüntetett pillanatok megörökítésével ritka ünnepéllyé tette számunkra az egykori népélet gyötrelmesen szép mindennapi hangulatait” – állapította meg róla Péter László a Tollrajzok című kötetében. „Az ő szemével láthatjuk ma a délvidéki múlt, közelmúlt hagyományos, érzelmileg gazdag tárházát”.