December 3-a a fogyatékossággal élő emberek világnapja. Érdekes dolog ez, hiszen a világnapoktól valami eget rengetőt, vidámat várnánk, az értelmi fogyatékosságról meg éppen ennek az ellenkezője jut az eszünkbe. Pedig nem feltétlenül szomorú annak az embernek az élete, aki kromoszómarendellenességgel vagy idegrendszeri károsodással jött a világra, esetleg egy későbbi baleset vagy betegség következtében veszítette el korábbi értelmi képességeit. Közhely, de igaz: ők is olyanok, mint mindenki más. Sírnak, nevetnek, barátkoznak, kedvenc időtöltéseiknek hódolnak. Egyesek szívesen mondanak verset, mások a kézügyességben jeleskednek, és vannak köztük igazi tréfamesterek is.
A zentai Kéz a Kézben Értelmi Fogyatékosok és Segítőik Civil Szervezete jövőre ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját. Az egyesületet Rác Magdolna leköszönő elnök alapította azért, hogy a mindennapok során segítse és támogassa az értelmi fogyatékossággal élőket és családjukat. Csontos Bata Márta, a szervezet leendő elnöke elmondta, küldetésük a mai napig az, hogy fölkarolják a sérült embereket, elősegítsék a társadalomba való beilleszkedésüket, és elfogadtassák őket a környezettel. Utóbbira igencsak szükség van, hiszen a fogyatékossággal élők irányába meglehetősen erősek a sztereotípiák. Sokan zavarba jönnek a jelenlétükben. Tanácstalanok abban, hogy hogyan viszonyuljanak hozzájuk, mit mondjanak nekik, mit várhatnak el tőlük. Márta szerint sokan nem tudják, hogyan közelítsenek feléjük.
– Talán a reakcióiktól félnek. Ugyanúgy kell feléjük is közelíteni, mint mások felé: kérdezni őket, meghallgatni a maguk módján adott válaszukat. Úgy lehet őket elképzelni, mint a kicsi, óvodáskorú gyerekeket, így is kell velük bánni. Tudatos döntés eredménye, hogy évek óta aktívan jelen vagyunk a város életében, hiszen nem szeretnénk a négy fal közé zárni őket. Az a célunk, hogy a környezet elfogadja őket, ne féljenek tőlük az emberek. Ők is ugyanolyan érző lények, mint bárki más. Ugyanúgy kedvességre, jó szóra, szeretetre vágynak, mint minden ember. Nem sajnálatra van szükségük, hanem arra, hogy emberszámba vegyék őket – mondja Márta.
És ugyanolyan különbözőek is. Az egyéniség nem a szellemi képességek függvénye, így hát nem meglepő, hogy a szervezet ellátottjai között is megtalálható mindenféle ember. Egyikük bőbeszédű, másikuk ügyes kezű, van köztük olyan, aki szeret szerepelni, és olyan is, aki humoros megjegyzéseivel szórakoztatja a társait.
Ottjártunkkor már nagyban zajlott a karácsonyi készülődés, igaz, csak takaréklángon. Az elmúlt években már hagyománnyá vált a december 3-ai műsoruk és a betlehemi játékuk is, most ezek az előadások a járványügyi korlátozások miatt elmaradtak. Márta elmondta, hogy naptárat és képeslapokat az idén is készítenek, részben azért, hogy másokat megajándékozzanak velük, részben pedig azért, mert ez is része az ünnepi készülődésnek:
– Sajnos minket is korlátok közé szorított a járvány. Nem tud mindenki mindennap jönni, így kevesebb időnk marad a készülődésre. A műsorunk elmaradt, és betlehemes játékkal sem készülünk az idén, de karácsonyi képeslapokat most is készítünk, nagy szeretettel csinálja őket mindenki. Időszűke miatt valószínűleg nem lesz belőlük annyi, hogy áruljuk is, de azokat az ismerőseinket mindenképpen szeretnénk megajándékozni velük, akik egész évben segítenek minket. Naptárat is készítünk, melyen az évfordulóra való tekintettel a csoportképünk lesz. Díszüvegeket is szerettünk volna készíteni, vannak köztük hóemberesek, télapósak, de ennek már nem jutunk a végére. Egyedül maradtam a fiatalokkal, mert az egyik kolléganő babát vár, a másik pedig csecsemővel van otthon. Várjuk az önkéntesek jelentkezését, szerencsére most is jöttek ketten.
SEGÍTENI JÓ
Márta közben mindenkinek segít, aki igényli. Ragasztani szinte mindnyájan tudnak, de van, akinek megkeni a kartont, ő meg eligazgatja rajta a tésztát. Másnak a színösszeállításban segít: ide zöldet tegyél, oda pirosat. Egyedül talán nem is tudna mindenkire odafigyelni, de szerencsére akad segítsége, mégpedig két fiatal lány, Janka és Abigél személyében. Ők már korábban is önkénteskedtek a szervezetnél, akkor a sportversenyen vezették a csapatokat. Mártáék minden évben kiváló sportolókat keresnek erre az alkalomra, az egyetemista testvérpár pedig kajakozik, így kerültek közelebb az egyesülethez.
Abigél az utolsó évét végzi gyógypedagógia szakon, számára így kézenfekvő, hogy részt vegyen a sérült emberekkel való foglalkozásban. Janka ellenben nemzetközi gazdálkodást tanul, ami egy teljesen más szakterület.
– Éppen ezért nem is hiszem, hogy a munkám során tudnám majd kamatoztatni az itt megszerzett tapasztalataimat. Nem is ezért vagyok itt, hanem magam miatt. Amikor láttuk, hogy önkénteseket keresnek, rögtön jöttünk, mert hasznos időtöltésnek tartjuk az ittlétet. Mindketten szeretünk segíteni másoknak. Az önkéntes munka nekem is ad, a közösségnek is. Tanulhatok az emberektől, én is visszakapok tőlük valamit – mondja Abigél.
ÜNNEPRE HANGOLÓDVA
December eleje van, advent időszaka. A képeslap-készítésre meleg teával hangolódik a csapat. A nagy hidegben mindenkinek jólesik, hogy a forró ital átmelegíti, Márta meg is jegyzi, hogy nagy keletje van a teának: még csak 11 óra, de már a negyedik kancsóval hozza.
– Igen, mert ma nem ázunk, hanem teázunk! – érkezik a válasz valahonnan, és a szóvicc hallatán kitör a nevetés.
A teázás után az asztalra kerülnek a kartonok, ragasztók, színesre festett száraztészták: a képeslapok kellékei.
– Úgy kell, hogy veszel egy színes tésztát. Van szürke, van arany, meg vannak más színűek is. Ezt mind mi ragasztottuk rá. A tetejére teszünk egy virágot – magyarázza egyikük lelkesen, de a nevét nem árulja el.
Nála sokkal közlékenyebbnek bizonyul Feri, aki barátját kijavítva siet velem közölni, hogy nem virág, hanem csillag kerül a tésztakarácsonyfa tetejére, és ha mindet ráragasztják a kartonlapra, azzal el is készül a képeslap.
– Különböző fajta tészták vannak, másmilyen az alakjuk és a színük is. Nem mi festettük őket, hanem a másik csoport. Mi összeragasztjuk. Máskor is csináltunk már képeslapokat. Szoktunk küldeni a polgármesternek, tavaly is kapott. Mindig készülünk karácsonyra előadással is, pásztorjátékot meg jótékonysági műsort csinálunk, de most a vírus miatt minden elmaradt. Ez kár, mert nekem nagyon hiányzik az előadás. Én vagyok a főszínész, minden színdarabban. Szoktunk a sportcsarnokban sportversenyeket játszani. Tavaly meg tavaly előtt is volt paralimpia, és az jó volt. Mi a középmezőnyben végeztünk.
Ahogy készülnek a képeslapok, a télre és a karácsonyra terelődik a szó. Többen emlegetik, hogy hiányzik nekik a műsor, a szereplés, és sajnálják, hogy az idén nem mutathatják meg, mit tudnak. Feri is nagyon készül a karácsonyra. Kérdezem, mit szeret az ünnepben.
– Hogy akkor van a szülinapom! – vágja rá. – December 24-én, szentestén.
Szeretné már, ha esne a hó, még az se tántorítja el ebben, hogy akkor havat kell lapátolni. Csúszkálna már a jégen, szívesen hógolyózna is, de a hóemberépítést nem szereti. Pár éve azért mégiscsak segített ő is egynek a megépítésében az egyesület udvarán.
A karácsonyról meg az ünnep szeretetéről hasonlóan vélekedik Hajni is. Ő ugyan nem ekkor született, de a nővérének bizony karácsonykor lesz a születésnapja. Hajni szerint nem is a bejgli, a mézeskalács vagy a hókifli a legjobb karácsonyi sütemény, hanem az édesanyjuk által sütött, szülinapi diótorta.
– Ez a legfinomabb. A nővérem mindig kap tortát, de azért a karácsonyra is készülődünk. Pici karácsonyfánk szokott lenni. Jó dolog a karácsony, mert együtt vagyunk a családdal, és boldogok vagyunk. Csillagszóró is szokott lenni a fán, de nem merjük meggyújtani. Pedig biztos szépen csillogna.
