Zaklatott időben élünk. Feszültséggel teli esztendőn vagyunk túl, amikor ismét jó volna ünnepelnie a nemzetnek, lelkesen és vidáman, közösségben, ehelyett fakuló lelkülettel még mindig várakozni kényszerülünk a szabadító kikeletre. Mintha kötelezően meg kellene tapasztalnia a jelenkor emberének is a korlátokat ahhoz, hogy majd méltóképpen tudja értékelni ismét a szabadságot.
A forradalmi lelkületű budapesti ifjúságra illene emlékezni ma, mégis az erdélyi Fehéregyháza kis múzeumát és emlékparkját látom a szabadságharcot mindig is jelképező Petőfi Sándor szobrával, Bem apóval meg az elesett hősök tömegsírjára emelt obeliszkkel. S míg most gyötrő gondjainkat rangsoroljuk, az is fölvetődhet bennünk, hogy miként járta végig a költő szabadságharcos társaival azt a tizenhat és fél hónapot, míg végül Segesvárnál elesett.
Akaratlanul is adódik a párhuzam a járvánnyal küzdő napjaink és a nemzet szabadságáért harcba szállók forradalmi korszaka között. Most a panaszok idejét éljük a korábbinál szűkebbre szabott, inkább kényelmetlen, sokaknak mégis elviselhetetlen korlátok között, gyakran veszélyes nemtörődömséggel, egykor pedig csatába mentek elődeink a népükért, vállalva a halált is.
Hősök és álforradalmárok mostanság is vannak közöttünk: az előbbiek a kórházak dolgozói, akik életüket kockáztatják és sajnos adni is kénytelenek mások megmentéséért; az utóbbiak a tilalmakat megszegők, vigasságok résztvevői, a gyógyítás ellen kampányolók, akik szabadságharcnak vélt mulatságaikkal vagy álhíreikkel sokak életét teszik kockára. Nem nemzetükért esnek el csatákban, hanem népük ellen küzdenek jóléti ellenforradalmárként.
Most az egykori hősök tetteit csak méltatlanul kimérten vagyunk kénytelen ünnepelni, míg az új szabadságharcosokat békésebb időkben is legfeljebb önzőségükért fogja említeni és gyorsan elfeledni az utókor.
