A migránsok hosszú útjuk során több traumán esnek át, mint bárki egész élete során. A kiskorúak ugyan elmesélik mit láttak, de az érzelmeikről már nem beszélnek. Ám egy nemrégiben Szerbiában járt 9 éves kisfiú teljesen megfehéredett haja mindent elmond, magyarázta Dunja Božović pszichológus, aki a PIN (Psyhosocial Innovation Network) tagjaként már huzamosabb ideje foglalkozik a menekültek lelkiállapotával. Rámutatott ugyanakkor, hogy habár ezek az emberek számos borzalmon mennek keresztül, amely során életük is veszélybe került, mégis 90 százalékuk bízik abban, hogy megérte a fáradozást, és mikor odaérnek, ahova indultak, nyugodtabb és jobb élet vár rájuk.
– Tavalyelőtt, a múlt évben és az idén is végeztünk felmérést a migránsok körében, mintegy másfél hónap múlva meglesznek az idei eredmények is. A terepen készítettünk velük beszélgetést, hogy képet kapjunk a lelkiállapotukról, illetve milyen mértékben van jelen náluk a szorongás, a depresszió, a poszttraumásstressz-szindróma... A traumás eseményekről van egy rövidített listánk, amelynek segítségével olyan traumára kérdezünk rá, amilyennel találkozhattak útjuk során. A korábbi évek tapasztalati szerint mintegy 13 fajta traumán mennek keresztül a származási országukban és további tízen az útjuk során. Olyan intenzitású traumatikus események ezen, amelyek pszichológiai következményekkel járhatnak, így például rákérdeztünk arra, került-e nyílt tűzpárbajba, látta-e, hogy emberek halnak meg, át kellett-e lépni holttesteken, a bombázások idején volt-e védett hely ahová elbújhattak, kényszerítette-e valaki, hogy háborúba menjen, túszul ejtették-e a családját, megölték-e, vagy megerőszakolták-e a családtagját a szeme láttára, látott-e kivégzést, kínozták-e... Ezek közül a traumák közül a migránsok többsége átlagban 13 ilyen, vagy hasonló traumát él át. Míg az útjuk során a legnagyobb megrázkódtatást az életveszélyes helyzet, a napokig étel és ital nélküli lét, vagy éppen a tengeren való átkelés körülményei, a fogságban tartózkodás okozták.
– Szerbiába érkezésük után viszonylag nyugodtabb környezetbe kerülnek. Hogyan tudják a felhalmozott megrázkódtatásokat levezetni, feldolgozni, kanalizálni?
– Érdekes adat, hogy megérkezésükkor sokkal több a depressziós, mint például a poszttraumás pszichológiai szindróma. A poszttraumás szindróma nagyon kellemetlen, mert évekkel később is megjelenhet. Éppen ezért aggasztó, mi lesz azokkal, akik elérkeznek a vágyott országba, és megkezdődik a védőmechanizmusok feloldása, annak az adrenalinnak a levezetése, amely most tartja őket, hogy kitartsanak. Remélem azért, hogy a nyugodtabb és jobb környezet elnyomja majd a poszttraumás élményeket, de nem lepődnék meg, ha ez nem így történne.
Nálunk azonban úgy tűnik jól érzik magukat, pozitívan érinti őket a polgárok viszonyulása, illetve az is, hogy a rendőrök nem gorombák velük, míg más országokban ezt nem lehet elmondani. Így úgy érzik, az itteni emberek megértik az ő helyzetüket, és ez nagyon sokat számít nekik. Azok akik másfél-két éve, vagy hat hónapja tartózkodnak nálunk, várják a papírjaikat, hogy folytathassák az útjukat tovább a célország felé, hiszen legális úton szeretnének tovább jutni, a civil szervezetek által szervezett, a Menekültügyi Főbiztossággal közösen megtartott különböző aktivitásokba, oktatásba kapcsolódnak be. Nagyon hálásak, ha barátkozhatnak és hasznosnak érezhetik magukat.
– Elsősorban azokról beszélünk, akik a menekültközpontokban tartózkodnak, de mi van azokkal, akik a központon kívül próbálnak tovább jutni?
– Sajnos nekünk pszichológusoknak nem sikerül kapcsolatot kialakítani velük. Korábban találkoztunk velük a terepen. Általában elmesélik mi mindenen mentek keresztül, mi a tervük, de ők gyorsan folytatják az útjukat. Esetükben mi csak azokról az esetekről értesülünk, ahol sürgős pszichológiai segítségnyújtásra van szükség. Ez általában halálesetnél történik, hiszen erős érzelmeket vált ki egy ilyen eset. De ezekkel az emberekkel később már nem találkozunk. Adataim szerint jelenleg 2800 migráns tartózkodik a menekültközpontban és mintegy 500-an azon kívül. A mi munkánknak azonban nagyobb jelentősége van azok esetében, akik a központokban tartózkodnak.
– Különbözik a munka a felnőttekkel és a gyerekekkel?
– Vannak kiskorúak, akik nem a családjukkal érkeztek, ők általában csoportokban mozognak. Nekik érzelmi gondjaik vannak. Nem érzik magukat biztonságban és elfelejtettek gyereknek lenni. Ez a szorongás, az elvárásoknak való megfelelés, az önmaguk felé támasztott elvárások, vágyak nagy terhet rónak rájuk.
Ám a felnőttekkel és a gyerekekkel folytatott munka teljesen megegyezik, azzal hogy a gyerekek sokkal gyorsabban elsajátítják a szerb nyelvet, és nincsenek korlátaik, csak játszhassanak. Ugyanakkor, a gyerekek traumatikus élményei különböznek a felnőttekétől. A gyerekek elmesélik, mit láttak, de arról már nincsenek élményeik, hogy mit éreztek abban a pillanatban. Ennek ellenére erős hatással van rájuk, de nem tudják azt szavakba önteni. A felnőttek különválasztják a látottakat a saját érzéseiktől, el tudják mondani mit éreztek abban a pillanatban és mit éreznek a beszélgetés időpontjában, így a munka velük jóval összetettebb.
Azt hiszem, egy traumatikus élmény mindannyiunk számára elegendő, kívánom, hogy senki ne éljen át ilyet. Mi megéltük a bombázásokat, ami a mai napig hatással van ránk, és ezek az emberek 10-13, vagy 8 ilyen, vagy ettől borzasztóbb élményen estek át. Nem az a célunk, hogy megszerettessük bárkivel a migránsokat, vagy elfogadtassuk a migránsválságot, csupán azt szeretnénk elérni, hogy levetkőzzük az előítéleteket, nyíltan viszonyuljunk hozzájuk, hiszen ők is csupán az után vágynak mint bárki más közülünk: biztonságos életre és megélhetésre, a választás jogára.
