Szomorkás ünnepünk van. Hét évvel ezelőtt hóvihar sodorta el a forradalomra emlékező rendezvényeket, ezúttal világjárvány kényszerít bennünket óvatosságra. S bár az ünnep igazán csak közösségben tud kiteljesedni, mást nem tehetünk, minthogy némi hiányérzettel s kevésbé derűs hangulatban emlékezünk azokra, akik százhetvenkét évvel ezelőtt elindították a szabadságharcot, hogy másfél évi önfeláldozó küzdelemben – példát mutatva Európának – csak a császári és cári hadak hatalmas ereje előtt kényszerüljenek fegyverletételre.
A forradalom és szabadságharc a modern nemzet létrejöttében egyesítette a magyarságot, meg azokat is, akik, ha nem is voltak magyarok – akár tisztek vagy főtisztek –, jogosnak s igaznak hitték a fölkelést, még ha végül az aradi bitófáig vezetett is az útjuk.
Minden ünnep alkalmával ilyesféle egységre vágyunk, amiről azt hihetnénk, hogy békeidőben könnyen elérhető, pedig a tapasztalatok arra utalnak, hogy békében törvényszerűen előállnak a békétlenkedők, olyankor, amikor úgy tűnik, helyes úton járunk.
A nemzet igazán a forradalomban született, majd háromnegyed évszázadnyi idő múltán úgy darabolták föl külső erők az országot, hogy a nemzet is darabokra hulljon. Kilenc évtizednyi viszontagságos korszak elteltével érkeztünk el ismét az újraegyesítésig, hogy a tragédiát követően egy évszázad elmúltával a nemzeti összetartozás évében kimondhassuk: a határok ugyan maradnak, de a nemzetrészek ismét közel kerültek az anyaországhoz s egymáshoz is.
Miként Petőfiék egykor hittek győzelmükben, úgy kell hinnünk most – az akkorinál jóval nagyobb eséllyel – a nemzet jövőjében a határ bármely oldalán. Akkor is, ha vannak még, akik a nemzetet kiárusítanák új eszmék jegyében. Ha ez megtörténne, azt kellene mondanunk: elveszett a legnagyobb érték, amiért hatalmas áldozatot hoztak a szabadságharc résztvevői. Nemzetárulás.
