Nyakkendős urak és szépen öltözött hölgyek állnak ilyenkor az emlékművek elé városainkban és falvainkban, mert a vértanúk iránti tisztelet méltó megjelenést kíván. És a megemlékezés is illő azokhoz, akiktől szabadságharcuk okán megtorlásként elvették életüket. Meg azokhoz is, akik a csatákban vesztek oda. Mert az aradi vértanúk halála az 1848-as forradalom áldozatainak jelképévé is vált. A gyásznapon mindannyiuk előtt fejet hajtunk. Mindaddig élő történelmünk hősei ők, amíg lesz, ki kivonuljon az emlékhelyekre.
Mégis két profánabbnak látszó történet dereng föl emlékezetemben – bizonyosan szóltam is már róluk –, amelyek még az ünnepi rendezvényeknél is igazabbaknak tűnnek, mert valamiképp ott éltek mindennapjainkban. Egyiknek a szereplője – lehet annak már fél évszázada – a szocialista rendszer kellős közepén zenész kíséretében tért haza talán a kocsmából, meglehet, hogy éppen októberben, hogy az utcán mégis olyan tisztelettel dalolja el az aradi vértanúk balladáját, mintha ünnepi megemlékezésre hívták volna. Meghatározó s talányos volt ez az éjszakai élmény a hallgatóság számára: vajon hol tanulhatta a dalt az aradi várbörtönben történtekről? Csak arra gondolhatunk, hogy százhúsz esztendő során is csendben őrizte a nép, hogy alkalmanként feltörjön: Jaj de búsan süt az őszi nap sugára / Az aradi várbörtönnek ajtajára…
Az már néhány évtizeddel később történt, hogy országunk széthullásának közepette a kisvárosi temető emlékművénél az évfordulón a zenész hangszeréből a Kossuth-nóta lengte be a temető csendjét. És a kerítésen is túlra szállt, merthogy kint az utcán egy parasztember a bakon ülve ballagott a kocsijával, majd megállította lovait, levette kalapját, s megvárta, míg elnémul a dal. Majd fejére tette a kalapot, s folytatta útját.
Hitet erősítő történetek a vértanúk tiszteletéről és továbbélésükről.
