Sűrű ködök hullnak a tájra. Hajnalonta, az alig-derengésben csupán körvonalakat látni: csendes házak, üres padok, őszülő platánok sziluettjeit, s a tócsákat, amelyek tükre homályos, akár az idős emberek és a halni készülők tekintete. Nemcsak a test, hanem a lélek is borzong ilyenkor. Bizonyosságra vágyik, hogy van még elegendő erő és ok egy mosolyra, és hogy lesz elég lendület nekivágni egy újabb napnak.
A teásbögre melege jóleső a tenyérnek. Ahogy az illatos kamillagőz illan, odabentről, a szív fenekéről lassan előbújnak az emlékeink. A szépek, a fájók, mindaz, amit hurcolunk magunkkal, édes és súlyos terheink. Előjönnek onnan ők is, a Kedvesek, kiknek a lábnyomában járunk, akikből őrzünk magunkban egy-egy gesztust, riadt vagy derűs tekintetet, éppen úgy, ahogyan megörökítette hajdan egy fényképész, átmentve a fényérzékeny, örök valóságba.
„Tejszerű ködben áznak a hajnalok, az avarban haldokló angyalok, ma minden lélek fehér” – foglalja össze e kurta költemény ezt a november közeli életérzést, aminek része a késztetés is, hogy lerójuk kegyeletünket hajdan volt eleink iránt. Képzeletben előszámláljuk, hány csokor, hány mécses kell hogy mindegyiküknek jusson, aztán ünneplőt öltünk kívül-belül, készülve a meglátogatásukra. Egyszerre ünnepélyes és megrázó, ahogy minden évben virágba borul ekkorra a temető, a sok törpe láng nyújtózik, majd elül, és a sírkert bejáratánál, a szilajodó szélben, meg-megcsikordul a feszületre szegezett, rozsdás Megváltó.
