Kupectalálkozó

A tegnapelőtt befejeződött Nemzetközi Autókiállítás kínálata nagyjából olyan volt, mint a korábbiak: látványos és többnyire elérhetetlen. Több járművet és műszaki megoldást most láthattunk először, mindenekelőtt olyan kínai gyártók két- és négykerekű termékeit, amelyek a világ mindegyik piacán komoly konkurenciának számítanak.

A látogatók között elvegyülve feltűnően sok magyar szót hallottunk, vajdasági magyar nyelvjárásban, valószínűnek tartjuk, hogy nemzettársainkat is az „olcsó” motorkerékpárok vonzották oda nagy számban. Az autókiállítás hagyományos kísérőrendezvénye, a Nemzetközi Motorkerékpár-kiállítás ugyanis jóval bővebbnek tűnt, mint a korábbi években, ami a piacra betörő, a motorbicikliket megfizethető áron kínáló márkaneveknek köszönhető. Na meg annak, hogy városainkban már mozdulni is alig lehet az autóktól, így egyre többen alternatív közlekedési módszerek felé kacsingatnak. A Zongshen vagy a Peda standján már kétezer euró alatti áron is találtunk 125 köbcentis, tetszetős gépeket, amelyek városi „bevetésre” kitűnően megfelelnek. Az egyszerűbb motorkerékpárokra ráülhettünk, kipróbálhattuk őket, a standok túlnyomó többségén viszont ez – értelmetlen módon – tilos volt. Holott az ilyen vásároknak éppen az az előnyük, hogy egyszerre több modell karakterisztikáit testközelből megtapasztalhatjuk, egy helyen összehasonlíthatjuk, és kiválaszthatjuk a testfelépítésünknek legmegfelelőbb járművet.

A standok között sétálva feltűnt az is, hogy viszonylag sok pult az adófelügyelőség piros ragasztószalagjával volt körbetekerve, adócsalás, azaz számla nélküli kereskedés miatt kitiltották a kiállítókat a rendezvényről. Összesítve talán úgy fogalmazhatnánk, hogy az autószalon egy „fenszi” kupectalálkozó volt, ahol meghatározott idő alatt a résztvevők mindegyike minél nagyobb bevételre igyekezett szert tenni. Azok, akik lekésték a rendezvényt, de szeretnének új autót vagy motorbiciklit venni, ne búslakodjanak: a vásári engedmények állandóak. Legalábbis a látogatóktól hallott, tanulságos, országunk gazdaságának alapjait megvilágító történetek szerint. Egy jól kereső családapa kinézte magának a BMW egyik újabb motorkerékpár-modelljét, elment a márkaszalonba, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Nézegette, meglovagolta, de drágállotta, hazament. Egy idő után ismét megjelent, a motorbicikli továbbra is a szalonban volt, nézegette, az eladó felajánlott neki némi kedvezményt. Változatlanul túl drágának tartotta, de azért pár hét múlva ismét betért a szalonba. Akkor már névről ismerték, ment a gyomrozás, addig-addig, mígnem az eredeti árnál 2000 (kétezer) euróval olcsóbban eladták neki a gépet. Nos, a „lealkudott” összeg három, de inkább négy szerbiai átlagbér, a szalonban a hivatalos márkaforgalmazó ügynök (nem Nejlonpiacról beszélünk) ennyit próbált meg kihúzni a zsebéből. A másik, hasonló mesét egy Hyundai terepjáróféleség boldog tulajdonosától hallottuk, aki az eredetileg 28 ezer euróért kínált autóját több hétig tartó egyezkedést, néhány „nos, meg tetszett gondolni magát?” típusú telefonhívást és egy sor valódi, piaci alkudozást követően 5000 euróval olcsóbban hazahajthatta.

Nem tudjuk pontosan, hogy a belgrádi szalonon milyen álarc mögött folyt a kupeckodás, de abban biztosak lehetünk, hogy nem maradt el. Országunkban ugyanis a feltüntetett árak hihetetlenül nagy része a forgalmazók árrése, manőverezésre bőven van hely, akár még az adóellenőrök útvesztőin keresztül is. A szerbiai gazdaságnak ezen vonala akkora mértékben jelen van a köztudatban, hogy már rövidítést is kitaláltak hozzá: APP (ako prođe, prođe – szabad fordításban: megpróbálom, hátha sikerül; próba szerencse). A nyugati világban is léteznek olyan mechanizmusok, amelyeket a potenciális, hezitáló vásárló meggyőzésére dolgoztak ki, de a termék – különösen egy méregdrágának számító közlekedési eszköz – árának egyötödét azért nem szokták egykönnyen leírni.