Össztűz Lengyelországra – nemrégiben a Magyar Hírlap hozta ezzel a címmel a Lengyelország körül kialakult helyzetet, a Brüsszel és Varsó között támadt feszültséget. Mi is ezt a témát járjuk körül.
Kezdjük azzal, hogy Lengyelország nagyon jól járt az Európai Unióhoz való csatlakozásával. Sokat jelent ugyanis egy nagyobb közösséghez tartozni, egy nagy piachoz hozzájutni, a hazai és külföldi beruházásoknak biztonságot adni, európai találmányokat megszerezni. És Lengyelország ki is használta ezeket az előnyöket.
Amikor 17 évvel ezelőtt belépett az EU-ba, a közösség egyik legszegényebb tagja volt. Nála szegényebb csak Lettország volt. Az évi fejenkénti jövedelem csak 14 800 euró, a havi átlagfizetés kb. 510 euró volt, ugyanakkor 19 százalékos a munkanélküliség. De a csatlakozással olyan rohamos fejlődésnek indult, hogy nagy büszkén már azt kezdték emlegetni, hogy 20 év múlva utoléri Európa leggazdagabb államát, Németországot. A Deutsche Welle ezt lehetetlennek vélte, de Lengyelország már 2015-ben maga mögött hagyta Görögországot.
Az előnyhöz azonban hozzátartozik az is, hogy horribilis összegű segítséget kapott az EU-tól. Az előző hétéves időszakban (az EU költségvetése hét évre készül) 164 milliárd eurót kapott, ami kétszerese az ország éves költségvetésének és majdnem egy évi társadalmi össztermékének felel meg. A következő költségvetési időszakban, 2021 és 2027 között az EU 1074 milliárd eurót juttatott tagjainak. (Amikor azt osztották, még nem volt ilyen rossz a viszony Brüsszel és Varsó között, és a lengyeleknek sikerült elérni, hogy az eredetileg tervezett összeget 15 milliárd euróval növeljék.) Ráadásul most 750 milliárdot osztanak szét – 390 milliárdot segély formájában, a többit kedvező hitel formájában – a koronavírus okozta károk enyhítésére. (Ez az egyetlen eszköz, amivel Brüsszel befolyásolhatja a tagállamokat: halogathatja ennek az összegnek az átutalását.)
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Lengyelországban igen nagy az EU támogatottsága. 2004. május 1-jén a népszavazáson a szavazók 77,4 százaléka döntött a csatlakozásról. Ma a közvélemény-kutatás szerint 81 százalék ellenzi a kilépést az EU-ból, és mindössze tíz százalék van a kilépés mellett.
Hogyan lehetséges, hogy mindezek ellenére ennyire elmérgesedett a viszony Brüsszel és Varsó között? Nem egyszerű erre a válasz. Csak annyi tudható, hogy a feszültség lassan halmozódott fel. Azzal kezdődött, hogy Brüsszel kifogásolta Varsó néhány, belpolitikának számító intézkedését.
Először azt, hogy Lengyelországban megtiltották a válást. Már nagyobb mértékben az abortuszról hozott jogszabályt. Lengyelországban ugyanis annyira szigorúan veszik az abortusz tilalmát, hogy az anyának meg kell szülnie még a halott vagy súlyosan deformálódott csecsemőt is, vagy szülnie kell akkor is ha abba belehal.
Legnagyobb vihart azonban a homoszexuálisok iránti viszony keltette. Arról szó sem lehet, hogy Lengyelországban engedélyezzék az egyneműek házasságát. (Svájcban a napokban 64 százalékos többséggel megszavazták a „mariage pour tous”-t {házasság mindenkinek}, az egyneműek házasságának törvényesítését.)
Nagyobb baj azonban, hogy üldözik a homoszexuálisokat. (Az én fiatalkoromban nálunk is börtönbüntetés járt a tetten ért homoszexualitásért.) Egyszerűen nem hajlandóak tudomásul venni, hogy vannak transz-, inter- és homoszexuálisok (gyűjtőnéven LGBT). Ez nem bűn, nem is az ő hibájuk, egyszerűen a természet játszik velük ilyen játékot.
Mindez azonban inkább csak az országon belül támasztott viharokat. Legnagyobb kampány az egyneműek házassága és családalapítása ellen folyt. Az országot elárasztották a „Tata és mama szeressétek egymást” feliratú falragaszok. A többi kérdésben egymással feleselő tüntetések váltották egymást. A homoszexuálisok számos városban tavaly 24 felvonulást tartottak. Voltak tüntetések „Nagy-Britannia elment, menjünk mi is” jelszóval meg az EU mellett. Tüntettek az abortusz mellett és ellene, az egyneműek házassága mellett és ellene. De volt tüntetés a sajtószabadság korlátozása ellen is.
Az igazi vihar azonban akkor kezdődött, amikor a lengyel alkotmánybíróság kimondta, hogy az EU alapító okmányának néhány rendelkezése ellentétben van a lengyel alkotmánnyal. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke kijelentette: „Az uniós jog elsőbbséget élvez a nemzeti joggal szemben, beleértve az alkotmányos rendelkezéseket is.”
Néhány tagállam külügyminisztere azonban már keményebben fogalmazott. A német Heiko Maas: „Varsó a tűzzel játszik, viselkedése szakításhoz vezethet az Európai Unióval.” És a luxemburgi Jean Asselborn: „Egy bizonyos ponton nemcsak jogi szinten, hanem politikai szinten is szakadás következhet be.” Mire Jarosław Kaczyński, a legnagyobb kormánypárt elnöke és miniszterelnök-helyettes egyszerűen odavágta: „Az uniós jog soha nem élvezhet elsőbbséget az alkotmányunkkal szemben.”
Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Lengyelország álláspontja egyszerű. Ez az ország sokáig volt hitleri megszállás és sztálini felügyelet alatt, természetes tehát, hogy védi és érvényesíteni akarja nehezen megszerzett szuverenitását. Mindenáron meg akarja tehát akadályozni, hogy Brüsszel új Moszkva legyen, és a „LGBT-ideológia”, „neobolsevik ideológiaként” viselkedjen. Az EU viszont szinte semmit sem tehet. Egyetlen eszköz ami rendelkezésére áll, a famózus 7. szakasz, amely szerint az engedetlen tagtól megvonható a szavazati jog, de ahhoz a vádlott kivételével minden tagnak a szavazata kell, ami a jelen helyzetben nem jöhet össze.
