Szokatlanul nagy érdeklődésre talált a napokban egy helyhatósági választás. Európában ugyanis gyakran megesik, hogy az adott országon kívül még a parlamenti vagy elnökválasztás is érdektelenül múlik el. Most Nagy-Britanniában helyhatóságokat, tartományi tanácsokat és polgármestereket választottak. (143 helyi szervet, két tartományi parlamentet és 13 polgármestert, összesen 5009 személyt választottak meg.) Mégis Európa szokatlanul odafigyelt. Részben azért, mert a Brexit életbe lépése óta most történik meg először, hogy a tömegek véleményt mondanak az abban részt vevő különféle erőkről. De még inkább azért, mert ezek a választások rávilágítottak a nemzetállam minden fonákságára.
Mint ismeretes, az történt, hogy a britek 2016 júniusában, mindössze 51,89 százalékos többséggel kimondták, hogy kilépnek az Európai Unióból. Azóta heves parlamenti viták, egy kormányválság, az EU-val folytatott nehéz alkudozás, a kilépés után majd egyéves „átmeneti időszak” előzte meg a döntés életbe léptetését. A mostani választás pedig az első alkalom volt, hogy a választók véleményezzék a politikai erőknek ebben a folyamatban tanúsított magatartását.
Az eredmény azt mutatta, hogy a választók nem büntették Boris Johnson miniszterelnököt és pártját, mert kemény álláspontot vallottak a fenti folyamatban. Büntették viszont a laburisták tanácstalanságát. (A politikai szabály szerint nekik mindig a kormány ellen kell szavazniuk, ők viszont megoszlottak a kilépés kérdésében.) A konzervatívok ugyanis 179-nel növelték megválasztott képviselőik számát, a laburisták viszont 170 mandátumot veszítettek.
Fontosabb azonban, hogy a választások rávilágítottak a nemzetállam fonákságaira. Elsősorban a kisebbség áldatlan helyzetére. Mindegy, hogy jobb vagy rosszabb a helyzetük, mindig érezniük kell, hogy ez nem az ő államuk, őket csak megtűrik, az állam a többségé. Nem véletlen és elszigetelt jelenség, hogy néha falfirkák figyelmeztetnek bennünket arra, hogy „Szerbia a szerbeké”. Már az állam neve figyelmeztet arra, hogy kié.
Nagy-Britanniában a helyzet még bonyolódik azzal, hogy az angolok, skótok, írek és walesiek együtt britek. De mint most látszik, még náluk is az angol többség figyelmezteti a többit, hogy csak kisebbségiek. Az történt ugyanis, hogy az Európai Unióról rendezett népszavazáson a skótok 62 százaléka az Unióban akart maradni.
A 2016-ban rendezett népszavazáson tehát a skótok a Nagy-Britanniának az EU-ban maradása mellett döntöttek. Most pedig fényes győzelmet aratott a Skót Nemzeti Párt, amely azt hirdeti, hogy nem maradhatnak az EU-ból kilépett Nagy-Britanniában, tehát új népszavazást kell tartani Skócia függetlenségéről. (Három mandátummal növelte az eddig is meglévő többségét, a konzervatívoknak pedig mindössze 3 képviselőjük maradt, mert kettőt most is elveszítettek. De Walesben is – a meglévő többséget egy képviselővel növelve – a laburisták győztek.)
Elöttünk áll tehát az egész folyamat. Egy kisebbségben lévő nemzet rádöbben, hogy az ország többé nem az ő állama, mert olyasmit tett, amit ő ellenzett, kilépett a EU-ból. Jön egy párt, amely zászlajára tűzi, hogy ezért ki kell szakadni és új népszavazást kell kiírni a függetlenségről, mert most más helyzet, mint akkor volt. A többségi nemzetnél pedig egy párt győzelmébe beleépül annak ígérete, hogy ezt a népszavazást megakadályozza. És máris ott vagyunk, hogy a katalánok példája megismétlődhet.
A nemzetállam három másik fonáksága nem kapcsolódik ilyen közvetlenül a mostani szavazáshoz, az csak felhívta a figyelmet azokra. Ebből kettő azt demonstrálja, hogy hova vezet az uralkodó nemzetben gondolkodás.
Az egyik az ír példa. Az történt, hogy a polgárok egy része terrorizmussá fajuló harcot folytatott azért, hogy csatlakozzanak ahhoz az államhoz, amely az ő államuk, Írországhoz. Ennek a harcnak a felújulásától tartva Nagy-Britannia annak keretében, hogy „úgy lépjenek ki, hogy bent maradnak” kiharcolta, hogy Észak-Írország és Írország között ne álljon helyre a határ. Erre akadt két párt is, amely azzal kampányolt, hogy ez hiba, mert szemben áll azzal, hogy az állam az övéké. És Észak-Írországba visszatért a letűntnek hitt állapot; tüntetők csapnak össze a rendőrökkel és egymással.
A másik: annak hírdetésével, hogy „ki az élősködökkel, az állam a miénk” és „a képzetlen bevándorló munkaerő lenyomja az életszínvonalat és a béreket”, az egyenjogúság ellenségei kiverekedték az EU azon alapelvének a feladását, hogy a közösség polgárai minden tagállamban egyenjogúak a „bennszülöttekkel”. Ezzel hatalmas tömeget (eddig több mint 3,5 millió ember kért tartózkodási engedélyt, és tiltakozása jegyéül Boris Johnson apja francia állampolgárságot kért), köztük a magyarokat megfosztották eddig élvezett jogaiktól.
Ebben a kérdésben a heves vitákból álló tárgyalásokon az EU harcolt ki engedményt. (Mert itt ő volt a jobban érdekelt, míg a „vám és kvóta nélküli” kereskedelem kérdésében Nagy-Britannia az érdekelt, hisz kivitelének jelentős része megy az EU tagállamaiba, az EU kivitelének viszont jelentéktelen hányada megy Nagy-Britanniába.) Az EU polgárai megtarthatják jogaikat, de tartózkodási engedélyt kell kérniük. Tehát a jogaik nem abból erednek, hogy uniós polgárok, hanem csak a brit nemzetállam kegyéből.)
Végül legkevésbé kapcsolódik a választásokhoz, hogy ezekben a napokban megmutatkozott a nemzetállamban rejlő legnagyobb veszély: addig védi a „nemzeti érdekeket”, hogy már háborúba keveredik. Most az történik, hogy Nagy-Britannia hadihajókat vezényelt a francia halászok ellen, Franciaország pedig bejelentette, megvédi halászait. Máris itt a veszély, hogy az első lövés eldördül.
