Andrássy Gyula gróf egyike volt a legkiválóbb magyar államférfiaknak, aki a Monarchia külügyminisztereként a maga idejében a világpolitika alakítójaként is beírta a nevét a történelembe.
Gróf Andrássy Károly és gróf Szapáry Etelka fiaként 1823. március 8-án született Oláhpatakon főúri családban. Jogi tanulmányainak befejezése után külföldre ment, s Franciaországban előkelő barátokat szerzett, ahonnan hazatérve bekapcsolódott a hazai közéletbe. Nagy hatással volt rá Széchenyi egyénisége és politikája, akivel 1845-ben, a Tisza szabályozásánál ismerkedett meg. Részt vett az első ármentesítő társaság szervezésében is.
Az 1847-es országgyűlésen Zemplén megye követeként Kossuth politikáját támogatta, de nem távolodott el a tanítómestertől, Széchenyitől sem.
A szabadságharc idején Jellasics betörésének hírére már szerepet vállalt Pákozdnál és Schwechatnál, majd a feldunai hadtestnél Görgey Artúr egyik segédtisztje lett. Őrnagyi rangot kapott. Kitüntette magát a tavaszi hadjárat során Isaszegnél, Buda ostrománál könnyebben megsebesült.
Buda bevétele után kinevezték isztambuli követnek, a világosi fegyverletétel után sokat segített az oszmán birodalomba menekült emigrációnak. Innen Párizsba, majd Londonba ment, hogy európai kérdéssé tegye a magyar szabadságharc ügyét. 1851. szeptember 21-én, a többi emigránssal együtt, őt is halálra ítélték, sőt in effigie, azaz jelképesen fel is akasztották.
Száműzetéséből 1858 elején hazatérve Deák Ferenchez és köréhez csatlakozott. Aktív szerepelt vállalt a közéletben.
A róla elterjedt pletyka nem lehet igaz, Ferenc József feleségével, a Sissyként ismert Erzsébet királynéval való közelebbi kapcsolata minden bizonnyal a legendák világába tartozik, hiszen négyszemközt nem is beszéltek egymással soha.
1867. február 17-én Ferenc József őt nevezte ki magyar miniszterelnöknek, mely tisztséget 1871. november 14-ig viselte. Miniszterelnöksége alatt vetették meg a modern magyar polgári államrendszer alapjait. Vezetése idején történt meg a kiegyezés a horvátokkal és Fiuménak (Rijekának) különálló területként a magyar királysághoz való csatolása. 1870-ben az ő szívós ellenállásának tulajdonítható, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia nem sodródott háborúba a franciák oldalán Németországgal szemben.
1871-ben a Monarchia közös külügyminiszteri székébe került (1871–1879), közben két alkalommal közös pénzügyminiszter is volt. Külügyminisztersége alatt a Monarchia nemzetközi politikája új irányt vett. Célja volt baráti, majd szövetségi viszonyba lépni az új német császársággal, melynek kancellárjával, Bismarck herceggel bensőséges barátságot kötött. Eleinte elfogadta és ápolta a három császár szövetségét (Ausztria–Magyarország, Németország és Oroszország), de a Magyarországon tapasztalt hangulat hatása alatt s legfőképpen az orosz politikának a keleti kérdésben tanúsított magatartása miatt 1875-ben szakított az orosz kormánnyal.
Az 1878-as berlini kongresszus volt külpolitikai tevékenységének legkiemelkedőbb eseménye. Sikeresen védte a dualista állam érdekeit. A Monarchia itt kapott megbízást Bosznia és Hercegovina megszállására.
Elbocsátását 1879. október 8-án kapta meg, egy nappal korábban írta alá célját elérve a német birodalommal való szerződést, amely az I. világháborúig meghatározta az Osztrák–Magyar Monarchia külpolitikáját.
1890. február 18-án az Abbázia (Opatija) részeként számontartott régi halászfaluban, Voloskóban halt meg. Síremléke a felvidéki Tőketerebesen, kastélya parkjában található.
Nyitókép: Tisztelgés Budapesten az Andrássy-szobornál az egykori miniszterelnök és külügyminiszter előtt (Fotó: MTI)
