Az utolsó nagy győzelem Mohács előtt

Két évvel Nándorfehárvár bevétele után, 1523. augusztus 6-án és 7-én vívta a középkori Magyarország katonasága utolsó győztes csatáját a török ellen Szerémségben a Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovica), Nagyolaszi (Manđelos) és Rednek (Vrdnik) közötti háromszögben. Maga az összecsapás a háromszoros túlerőben levő török hadak ellen két napon át tartott, és három ütközetben ment végbe. Ha a Szerémségbe betörő törökök létszámát nézzük (10-15 ezer), akkor mérete a kenyérmezei csatához hasonlítható. A kenyérmezei csatáról és győztes hadvezéréről Kinizsi Pálról mindenki hallott, a szávaszentdemeteri csatáról már sokkal kevesebben tudnak, mint ahogy Tomori Pálról is, akinek a hadai 1523-ban diadalmaskodtak, pedig ugyanazt a tisztet viselték, az alsó területek főkapitányai voltak mindketten, az ő feladatuk volt a magyar végvárrendszer központi részének a megvédelmezése. Ha Tomori neve felmerült, mint például Dobó száján az Egri csillagokban, akkor – mérhetetlenül igazságtalanul – leginkább bűnbakként szerepelt, ő volt ugyanis 1526. augusztus 29-én lezajlott vesztes mohácsi csata egyik kinevezett hadvezére Szapolyai György mellett. Bár nem nehéz elképzelnünk, hogy mekkora tekintéllyel irányíthatott fősereget a korabeli Magyarországon egy köznemesi származású ember – még ha érsek is volt – a büszke magyar főurak és a király jelenlétében, azt viszont a följegyzésekből tudhatjuk, hogy az legészszerűbb hadvezetési javaslatok tőle származtak. Ő volt az, aki a Drávánál akarta megállítani az átkelő törököt, ha lett volna erre elegendő ereje, majd szintén ő volt az, aki Mohácsnál, miután már visszavonulásra nem gondolhattak, részeiben próbált csapást mérni az ekkor is legalább háromszoros túlerőben levő, de még felvonulóban lévő török had ellen. Tomori a támadás azonnali megindítását szorgalmazta, mihelyt feltűnt a láthatáron Ibrahim pasa ruméliai seregteste, de a táborba vonuláson gondolkodó király csak késve adta ki a parancsot. Ez a késlekedés akár mérvadó is lehetett a kimenetelre nézve, nem tudhatjuk, mert nem lehet újból lejátszani a sorsdöntő ütközetet. Biztosan tudhatjuk viszont, hogy a szávaszentdemeteri csatában ez vezetett győzelemhez, három egymás utáni ütközetben sikerült ugyanis megverni a Szulejmán szultán sógora, Ferhád pasa által vezetett törököt, amely balszerencséjére részekre oszolva dúlta a szőlőtermő és boráról messze földön híres Szerémséget.

Harmadszori kísérletre (1440 és 1456 után) a töröknek 1521. augusztus 29-én sikerült bevennie Nándorfehérvárt. A háború folytatódott, a hódítók tovább rombolták a végzetes sebet kapott magyar végvárrendszert. Szakadatlanok voltak a dúlások, a betörések. A magyar kincstár üresen kongott, Péterváradon – amelynek a Zsigmond által kiépített rendszer második vonalában elhelyezkedve Nándorfehérvárt kellett volna helyettesítenie a védelemben – alig volt végvári katona. Ebben a helyzetben szemelte ki a király környezete Tomori Pált, a megbízható katonát és talpig becsületes embert az alsó részek főkapitányává. A világi csalódásai miatt ekkor már szerzetesnek állt Tomori hallani sem akart erről, csak a pápa felszólítására volt hajlandó otthagyni az újlaki (Ilok) ferences kolostort, elfoglalni az érseki széket és páncélt ölteni a szerzetesruhára. Bácsi-kalocsai érsekké való kinevezésére azért volt szükség, mert az új kulcsvár, Pétervárad az érsekséghez tartozott és nem mellesleg azért, mert érseki jövedelmeit a katonaságra és védelemre költhette és költötte is akkor, amikor a saját gazdagodásukon fáradozó főurak közül szinte senki sem volt hajlandó ilyesmire áldozni.

Tomori azonnal hozzálátott feladatához, megkezdte Pétervárad megerősítését, újból felszerelte a sajkásokat. Újlakot május végén hagyta el és augusztus elején már a Szerémségbe betört nagy török haddal kellett szembenéznie, és seregei győzelmet arattak a túlerő fölött. Magában a szerémségi harcokban, úgy tudjuk, nem vett részt, mert Pétervárad megvédelmezésére kellett sietnie, amelyet a török sajkások fenyegettek. Ez vélhetően az ellenségnek egy elterelő hadművelete volt.

A szávaszentdemeteri–nagyolaszi csatának a lefolyásáról csak nagyon keveset tudunk, nem őrződött meg róla széphistóriás ének. A legfeljebb 4 ezerre tehető, nemesi felkelőkkel kiegészült magyar katonaság nagy része végvári vitéz lehetett. A részekre szakadt török hadat három ütközetben verték meg. A magyar vitézek a Szávánál először egy állítólagos parasztsereggel, vélhetően szerb határvédőkkel harcba keveredett török seregrészt győztek le, majd lendületből a másik török seregrészt is szétverték. Kubinyi András tanulmánya szerint harmadszorra a megmaradt török seregrész ütött rajta a győzelmeiket ünneplő magyarokon, ám azoknak nagy veszteségekkel ez alkalommal is sikerült diadalmaskodni.

A csatában 700 magyar és több ezer török vesztette életét. A diadal egyértelműen a magyaroké volt, ám abban a helyzetben ez mégis egy pürrhoszi győzelemnek számított, hiszen három év múltán, amikor a török Pétervárad elfoglalására, onnan pedig Mohács felé indult, nagyon hiányozhatott az a több száz, harcedzett magyar végvári vitéz.

Nyitókép: Tomori Pál Kalocsán álló szobra szerzetesruhára öltött páncélban ábrázolja a bácsi–kalocsai érseket (Fotó: SzoborLap.hu)