Egy félbemaradt népzenekutatói pálya a háború idején: Dincsér Oszkár címmel tart előadást a Hagyományok Háza Szabadegyetem programsorozat keretében február 22-én Lipták Dániel népzenekutató, a BTK Zenetudományi Intézet munkatársa. A téma jelentőségéről az előadó a következőket mondta:
„A Hagyományok Házában tartandó előadásomban szeretném minél szélesebb látókörrel felvázolni Dincsér Oszkár életművét. A Pátria felvételekre is kitérek, ezt a sorozatot sokan ismerik, de talán kevésbé ismert, hogy e kiadványok elkésztésében Dincsérnek milyen szerep jutott. Mondandómat fotókkal és hangfelvételekkel illusztrálom. Másrészt ezt a nagyon érdekes, a XX. századi magyar történelemre jellemző emberi sorsot is bemutatom: Dincsér hogyan jutott el az emigráció gondolatáig, s hogyan vesztette el e kiváló tudóst a magyar tudomány és a társadalom.
Dincsér Oszkár a Lajtha László körüli, a Néprajzi Múzeumban a két világháború között működő munkaközösségnek volt tevékeny tagja. E műhelyben számos fiatal, tehetséges munkatárs megfordult. Lelkesedésből, önkéntesként tették, mivel az anyagi körülmények lehangolóak voltak. A financiális feltételek akkor javultak, amikor a Magyar Rádióval megkötötték az együttműködési szerződést a Pátria hanglemezek gondozására. Ez az anyagi forrás a nagyobb gyűjtések alapjául is szolgált. Ez azért volt különösen fontos a magyar zenetudomány számára, mivel a kutatók a visszacsatolt területeken is dolgozhattak. Sajnos, a műhely jelentősége a II. világháború után feledésbe merült. Lajtha maga is háttérbe szorult, s egy újabb kutatócsoport megalapításában kamatoztatta páratlan zeneszerzői-kutatói tudását.
2018 végén bukkant fel szerencsés körülmények között Dincsér Oszkár hagyatéka, és 2019 májusában került a BTK Zenetudományi Intézet birtokába. A hagyatékban találhatók kéziratok, egy publikálatlan írása a magyar népköltészet és a prozódia kapcsolatáról. Ezt a témát még Kodály a század elején kezdte el kutatni, s a háború után – Dincsér munkájától függetlenül – Vargyas Lajos folytatta.
Dincsér legjelentősebb írása – egyben disszertációja – a Két csíki hangszer: mozsika és gardon. Ez a monográfia egy hagyományos hangszerkettősről szól, amely leginkább Gyimesben, de valamennyire a szomszédos csíki vidékeken is fennmaradt. Az említett területeket Dincsér 1942-ben két gyűjtőútján vizsgálta meg részletesen. Munkájához számos interjút és fényképfelvételt készített, az anyagot most is modernnek mondható módszerrel dolgozta fel, s nagyon jó stílusban vetette papírra. Ez a korai munka a magyar hangszeres népzene vizsgálatában úttörőnek számít, s mind a mai napig megőrizte ’frissességét’ és aktualitását.
A kutató Kárpátalján Nagydobronyban és a szomszédos Nagygejőcön a két település népdalanyagát részletesen, viszonylag nagy terjedelemben mérte fel. Ebből következtethetünk arra, hogy esetleg terveiben egy monografikus feldolgozás is szerepelhetett, de fonográfos felvételei később nem lettek lejegyezve, így kis számban kerültek be népzenei kiadványokba. Megfordult Máramarosnak a mai ukrán és román oldalán. Hasonlóképpen Técső és Hosszúmező dalanyagáról is viszonylag sok felvétel és feljegyzés maradt meg. Técsőn és környékén ruszin és román hangszeres tánczenei anyagot is gyűjtött.
Felvidéken, az Ipoly túlpartján, Ipolyvarbón és Lukanényén is dolgozott. Az Ipoly mentén a folyó mindkét partján több faluban főleg a pásztoremberek duda- és furulya-, s e hangszerekhez kapcsolódó daltudását mérte föl.”
Nyitókép: (Fotó: Hagyományok Háza)
