Vasárnap lesz kereken ötszáz éve, hogy a töröknek sikerült bevennie Magyarország kapuját, Nándorfehérvárt. Ezzel befoltozhatatlan rést ütöttek a magyar királyság Luxemburgi Zsigmond által kiépített végvárrendszerén, és már csak a félelmetes ellenfél döntésén múlott, hogy mikor indítja el a támadást az ország belseje felé.
Nagy Szulejmán első magyarországi hadjáratának a hadinaplója szerint augusztus 29-én adta meg magát a fellegvárba szorult, hat tucatnyi emberre zsugorodott megmaradt őrség a hatvanhat napos hősies küzdelem után, és ez a nap a katolikus naptárban Keresztelő Szent János fejevételének a napja. Az ekkor még fiatal szultánnak ez lett a a magyarok elleni szerencsenapja, 1526-ban ugyanezen a napon győzedelmeskedett Mohácsnál, az egybeesés itt még nyilván a véletlennek volt köszönhető, ám 1541-ben már tudatosan erre a napra időzítette Buda elfoglalását, pontosabban fogalmazva átvételét a magyaroktól és a hetedik, utolsó Magyarország elleni hadjárata során Szigetvár ostromakor szintén augusztus 29-re parancsolta meg a mindent eldönteni szándékozó nagy rohamot a Zrínyi Miklós védte vár ellen, de ekkor már, úgy látszik, elhagyta a szerencsecsillaga, a magyar és horvát védők visszaverték a támadást. A halálát is itt lelte Nagy Szulejmán ez alatt az érthetetlen makacssággal védelmezett, mocsarakkal övezett vár alatt és nem a fényes Sztambulban a háreme közelében, ahogyan a róla szóló tévés sikersorozat ábrázolja őt – nem kard által halt meg ő, aki sohasem habozott kardot fogni, de az lehetséges, hogy vénemberi tehetetlen dühében.
Nándorfehérvárt Zsigmond király ajándékozta Stefan Lazarević despotának, aki néhány évvel előtte a keresztények sorsdöntő vereségével záruló nikápolyi csatában még a török oldalán harcolt, méghozzá nem is akárhogyan, az ő beavatkozása döntötte el a harc végső kimenetelét. A magyar vazallussá (is) lett szerb despota fővárosává tette Belgrádot, ő építette ki a várat pénzt és embert nem kímélve olyan erősséggé, amit csak a harmadik ostroma alkalmával sikerült bevennie az egyesített török főseregnek. A vár Stefan Lazarević halála után ismét magyar kézbe került.
A három nagy ostrom közül igazából csak egy került be a magyar köztudatba, a második 1456-ban, amikor a két János, Hunyadi és Kapisztrán csúfos vereséget mért a Konstantinápolyt mindössze három évvel előtte elfoglaló Hódító Mehmedre, a Nagy Szulejmán mellett legtöbbet emlegetett oszmán-török uralkodóra. Sok bírálta érheti a felülről irányított magyar emlékezetpolitikát: ahol a katonai sikerek egész sorát lehetne kiemelni – tele van ilyennel a középkori magyar történelem – ott leginkább csak a vereségeket emlegetjük, ott pedig, ahol a hősies katonai helytállást, az áldozathozatalt, azaz a csatát vagy háborút vesztett katona erkölcsi győzelmét lehetne előtérbe állítani, ott csak a vereség tényét közöljük a jobbik esetben, a rosszabbikban ehhez még eleink hitványságáról is kioktatást kell meghallgatnunk, mintha Mohácsnál vagy 1521-ben Nándorfehérvárnál nem a világ akkori legerősebb hadseregével küzdöttek volna a magyar katonák, hanem egy szedett-vedett népséggel.
Kritika érheti Nándorfehérvár három ostromának történelmi emlékezetét is. Szerencsére újabban az 1456-os diadal kezd méltó helyére kerülni – nem a karikatúrára emlékeztető belgrádi Hunyadi-szoborra gondolok! A 1440-es első győztes nándorfehérvári ostromról viszont, ahol szintén a szultáni fősereg támadta a várat, alig tudunk valamit, merthogy, úgy tűnik, rossz magyar (történészi) szokás szerint a középkori győzelmeinkről nem kell tudnunk.
A Thúróczy-krónika szerint hét hónapos ostrom, a történelem egyik leghosszabb ostroma során verte vissza a törököt a magyar katonaság. Zsigmond király, miután visszaszerezte a szerbektől Nándorfehérvárt, egy dubrovniki kereskedőcsaládra, a Thallócyakra bízta a védelem megszervezését. 1440-ben, amikor Murád szultán hadai körülzárták a várost, Thallóczy János (Jovan) volt a védelem irányítója, aki a kor legmodernebb fegyverét, a szakállas puskát is bevetette a támadók ellen. A sorozatos kudarcok után a török aknaásással próbálkozott, ám a várvédők tudomást szereztek erről, ellenaknát ástak, berobbantották azt a megfelelő pillanatban, és a föld mélyén több ezer török lelte halálát. Murád, aki négy évvel később Várnánál legyőzte a Hunyadi János és Ulászló király vezette magyar–lengyel keresztes hadakat, ekkor hagyott fel az ostrommal. Így Thúróczy. A magyar történelemtudomány – annak legalábbis egy része – másként látja: mint olvasható, nem lehet szó több hetes ostromnál hosszabbnál, egyetlen nagy roham volt a vár ellen, az aknaásás története pedig csak az élénk képzeletű Thúróczy kitalációja. Így szokott már csak ez lenni a magyar krónikákkal! Tegyük tehát egyelőre zárójelbe, hogy valójában mi is a valóság, és bizakodjunk abban – bár a tapasztalatok alapján ebben nem sok reményünk lehet –, hogy a magyar történésztársadalom egyszer megnyugtató konszenzusra jut abban a kérdésben, hogy mi is történt 1440-ben Nándorfehérvárnál. A magyar győzelem tényét – egyelőre legalábbis – senki sem vonja kétségbe.
1456 eseményeivel kapcsolatban, szerencsére, nincs nagyobb vita, amit viszont elhallgatnak, hogy ez csupán három évvel a bevehetetlennek tartott bizánci görög metropolisz, Konstantinápoly elfoglalása után történt, és hogy ugyanaz a Hódító Mehmed vezette a török hadakat és sebesült meg Nándorfehérvár falainál, aki nem sokkal előtte diadalmasan bevonulhatott a Hagia Sophiába, hogy muszlim mecsetté alakíttassa a méltán világhírű templomot. Sokáig 1453-at, Konstantinápoly elfoglalását tekintették a történészek az újkor szimbolikus kezdetének, nem Amerika felfedezését 1492-ben, és egyáltalán nem alaptalanul.
Cortés 1521. augusztus 13-án foglalta el a hatalmas azték fővárost, Tenocstitlánt, Nagy Szulejmán két héttel később, augusztus 29-én Nándorfehérvárt. A nyugatiakat az előbbi hír sokkal jobban érdekelhette és sokkal jobban is érintette, Nándorfehérvár védői nemcsak a nyugatiaktól nem kaptak segítséget, hanem még a tehetetlen magyar királytól sem, aki viszont öt évvel később Mohácsnál – igaz, tisztázatlan körülmények között – az életét adta az országért. Mindössze néhány száz katona védte és a város többnyire szerb polgárai. A védőknek még ágyúi sem voltak, mert Szapolyai János, a későbbi szerencsétlen emlékű János királyunk elvitte azokat egyik hadjáratára 1515-ben, amelyekből így török hadizsákmány lett.
Ilyen feltételek között tartottak ki több mint két hónapon át a védők, az első nándorfehérvári ostrom kivételével – ha igaz, hogy az több mint fél éven át zajlott – egyetlen magyar vár sem tartott ki ennyi ideig a török ellen, Eger és Szigetvár fele ennyi ideig sem. A feljegyzések szerint a végén már csak hetvenkét katona maradt életben, azok nagy része is sebesült volt, akik a szabad elvonulás fejében végül megadták magukat. A magyar források szerint később őket is lemészárolták, mert nem voltak hajlandók átállni az ellenséghez. Ha ez nem volt hősies katonai helytállás és áldozathozatal, akkor semmi sem az!
