Amikor 2009-ben Magyarország és Szerbia államfői megállapodtak a Magyar-Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság létrehozásáról, az volt a cél, hogy a két nép történelmének, közös múltjának a legérzékenyebb időszakát, az 1941 és 1948 közötti időszakot vizsgáljuk és tárjuk fel. Ez a munka mindkét fél részéről véget ért, és célszerű lenne azt ismertetni a széles nagyközönséggel, így lezárni ezt időszakot, emelte ki Pintér Attila, Magyarország belgrádi nagykövete tegnap A keresztény Európa határán. A magyar-szerb közös múlt fordulópontjai című tudományos tanácskozás megnyitóján Belgrádban. Rámutatott, kár lenne az említett 7-8 év alapján levonni a következtetést a magyar és a szerb nép együttéléséről, hiszen a különböző korszakokban másképp is megmutatkozott a két nép kapcsolata. A magyar-szerb együttélés kezdeteitől szinte napjainkig különböző spektrumokon, különböző aspektusokon keresztül vizsgálták meg a történészek azt, hogy mi jellemezte a magyar-szerb kapcsolatokat.
A konferencia során, ami a Magyar Tudományos Akadémia, illetve a belgrádi Történelmi Intézet együttműködésének köszönhetően jött létre, a magyar és szerb történészek megközelítőleg 1000 évet foglaltak össze.
Pálosfalvi Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa Brankovics, mint magyar király? címmel a kései középkorban felmerülő királyválasztási kérdéseket vetette fel. Rámutatott, milyen mulasztások, bizalmatlanság, valamint vallási különbségek vezettek oda, hogy nem Brankovics fiát ültették a trónra miután Habsburg Albert elhunyt és haláláig nem volt fiú örököse, ugyanakkor a török támadásoktól való félelem miatt nem tudták kivárni, hogy Erzsébet királyné megszülje fiú gyermekét.
A történelmi feljegyzések rámutatnak, hogy Brankovics György egyik fia esélyes lett volna a trónra, aminek érdekében a keleti és a nyugati kereszténység unióba tömörült volna, hogy együtt induljanak az oszmán erők ellen. Erre azonban nem került sor. Az előadás számos kérdést felvetett, mi lett volna, ha ortodox, szerb király került volna Magyarország élére, milyen irányt vett volna a két egyház, ha létrejön a keresztény unió.
Neven Isailović, a belgrádi Történelmi Intézet munkatársa pedig rámutatott, hogy a Száva és Drina közti területen folyó viszályok milyen mértékben befolyásolták ennek a területnek, illetve a boszniai, szerb és a magyar viszonyoknak az alakulását. Miként formálta a területen előforduló népek találkozása, vallások és birodalmak találkozása ezt a területet.
Varga Szabolcs, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa pedig arra keresett kutatásai során választ, hogy a magyarok és a szerbek a 15–16. század során barátok, vagy ellenségek voltak-e. Rámutatott, a két nép között igazán mély érdekközösség nem alakult ki, hiszen a szerbek mindig is kételkedtek a magyarokban, hogy nem csak a törökök elleni küzdelemre használják-e ki őket, a magyarok szintén soha nem bíztak meg a szerbekben, hogy kitartanak-e mellettük az oszmánok elleni küzdelemben. Ennek ellenére tisztelettel szóltak a szerbekről, több olyan feljegyzés is született Mátyás király idején, amelyek a rác katonák hősiességére mutattak rá, azok bátorságára, furfangosságára és indulatosságára. És bár a történelem során a szerb katonák többször is bizonyították rátermettségüket, a 16. században a hősiességük elenyészett, majd a 17. századra már a negatív sztereotípiák kerültek előtérbe.
Hermann Róbert, a Hadtörténeti Levéltár főtanácsosa az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején felmerülő magyar–szerb viszonyokat elemezte. Kiderült, ekkor a két nép egymásnak feszült. Az 1848–49. évi magyarországi törvények a magyarországi társadalom egészének az emancipációját hozták el, aminek köszönhetően a társnemzeteket, így a szerbeket is testületi jogokhoz juttatták. Az újkori nacionalizmusok utáni időszakában már teljesen más érdekek jelennek meg a nemzetek között, mint a kései középkorban. Ekkor már a saját kisebbségi jogaikért küzdenek a nemzetek a monarchián belül.
Aleksandar Horvat, az újvidéki Vajdasági Múzeum munkatársa Bácska és Baranya magyar megszállásáról beszélt a második világháborúban, a szerbek kivégzéséről, a magyarosításról és az elhurcoltatásokról szólt.
Sajti Enikő, a Szegedi Tudományegyetem tanára, a Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság tagja pedig éppen a magyarellenes partizánmegtorlásról tartott előadást. Rámutatott, annak ellenére, hogy évtizedekig nem lehetett erről beszélni, ma már tudjuk, hogy a tisztogatást tervszerűen végezték, sok esetben bírósági ítélet nélkül történtek a kivégzések. A feljegyzések megvizsgálása során, amelyekben sok esetben különböző adatok szerepelnek, számos kérdés felmerül. Egyrészt az, hogy a magyar állam tudott-e a megtorlásokról és miért próbált megfeledkezni azokról. Miközben azt is tudni kell, hogy Magyarországon abban az időben a szövetséges hatalmak gyakorolták a hatalmat, így kérdésessé válik az is, hogy védelmet tudott volna-e nyújtani Magyarország az áldozatoknak. Felmerül a kérdés, ki számít ártatlan civil áldozatnak, illetve megállapítható-e az áldozat nemzetisége csupán a nevéből. Kiemelte, mintegy 7000 minden bizonnyal magyarnak tekinthető áldozatot sikerült azonosítani. Ám a visszaemlékezések, halotti és anyakönyvi kivonatok alapján, illetve azok alapján, akikről nincsenek levéltári adatok, de éppen az említett időszakban tűntek el, vagy lettek holttá nyilvánítva, a becslések alapján egész Vajdaság területén 13–14 ezer főre tehető a magyar áldozatok száma.
A tanácskozás kitért ugyanakkor a politikai és diplomáciai kapcsolatokra is az elmúlt évszázadok során, illetve a társadalmi és egyházi viszonyokra is. Ma, a tanácskozás második napján a kisebbségek kerülnek előtérbe, illetve a kultúra, az oktatás, valamint a másikról kialakított kép feltárásával folytatódik.
