– Miután 1997-ben befejeztem a gimnáziumot, a viszonylag újonnan megnyílt belgrádi Hungarológia Tanszéket választottam. Hogy miért nem Újvidéket? Jobban vonzott Belgrád, a szerb kultúra központjában szerettem volna lenni, itt élt Predrag Čudić író, a nagybácsim, aki a belgrádi városi könyvtár gyermekrészlegén dolgozott. A nagybácsim körül akkoriban egy rendkívüli társaság gyülekezett: Milan Đorđević költő, Ibrahim Hadžić költő, művészettörténész, Miroslav Karaulac, aki kiváló Andrić-kutató, illetve Vladimir Arsenić író. Rengeteget lehetett ezektől az emberektől tanulni. Sava Babić pedig nagyon jól fogadott a tanszéken. Örült, hogy olyan ember iratkozott a belgrádi karra, aki jól beszél magyarul – magyarázta dr. Marko Čudić, a Belgrádi Egyetem docense, a Bölcsészkar Magyar Tanszékének rendes tanára, a tanszékkel való kapcsolatát. Mint megtudtuk, már akkor azt a célt tűzte ki maga elé, hogy annak ellenére, hogy az érdeklődési köre szerteágazó volt, az irodalmon keresztül a magyar kultúrát szerette volna hozzáférhetőbbé tenni a többségi nemzet számára.
– Nem volt egyszerű akkor a magyar tanszékre iratkozni, hiszen nagyban dúlt abban az időben a nacionalizmus, és többen fel is tették a kérdést, hogy mit akar a magyar nyelvvel egy srác, akinek ugyan az anyja magyar, de szerb nyelven végezte el a tanulmányait. Még otthon, Zentán is csodálkoztak, hogy én, aki jól beszélek magyarul, mit akarok ezzel a nyelvvel. Akkor úgy gondoltam, szerénytelenül, hogy én leszek majd az, aki közvetíti a szerbek felé a magyar kultúrát, aki majd megmagyarázza annak a közönségnek, akit ez érdekel, hogy miért olyan nagyszerű a magyar irodalom. És talán éppen ebben rejlik a különbség az újvidéki Magyar Tanszék és a belgrádi között. Az újvidéki tanszék, amely a magyar közösségben foglalkozik a magyar irodalommal – sokkal nagyobb hagyományokkal rendelkezik, sokkal erősebb, és igazából az ő támogatásuk nélkül a belgrádi tanszék nem tudott volna megmaradni. Sava Babić nyugdíjaztatása után Bányai János vette át a belgrádi Hungarológia Tanszék irányítását, aki számos kiváló tanárt hozott magával Újvidékről: Harkai Vass Évát, Faragó Kornéliát, Molnár Csikós Lászlót, Andrić Editet, Gerold Lászlót, illetve számos más tanár is tartott előadást a belgrádi karon. Számomra Bori Imrével való megismerkedés volt a legnagyobb megtiszteltetés. Papp György is jelentős alakja volt az életemnek, ugyanis az egyetemi tanulmányaim első évében lefordítottam Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényét. Amikor megjelent a fordítás, akkor Papp György tanár úr az egyik tanítványával összehasonlíttatta a korábbi Život u kavezu címmel megjelent fordítást az enyémmel, aminek én a Ševa címet adtam. Kiderült, hogy a két fordítás nem egy és ugyanaz, és akkor ő engem felhívott. Nagyon büszke voltam akkor erre a fordításomra.
Mi ösztönözte Sava Babićot a kilencvenes években, hogy Belgrádban Magyar Tanszéket alapítson?
– Ha szabad patetikusan fogalmaznom, ez egy heroikus tett volt a részéről. Ugyanis 1994-ben a legsúlyosabb nacionalizmus idején, Belgrádban Magyar Tanszéket alapítani, a csodával volt határos. Nem is csak a politikai helyzet miatt, hanem az anyagi lehetőségek miatt is, hiszen ne felejtsük el, milyen nehéz anyagi körülmények között éltünk mi akkor. És érdekes, volt érdeklődő. A tanszék első generációjának öt hallgatója volt, de nem is volt pénz több diákra. Ide járt például Balla Mónika, aki az első nemzedék legjobb hallgatója volt. Ő belgrádi magyar. Csitári Anna is belgrádi magyar, de ő az egyetem előtt nem tudott magyarul. Ugyanakkor a többi hallgatónak nem volt semmilyen kapcsolata a magyar nyelvvel. Vagyis a hallgatók egy részét a gyökerekhez való ragaszkodás irányítja a tanszék felé, míg másoknak nyelvészeti szempontból érdekes a magyar, hiszen olyan nem indoeurópai nyelvet tanulhatnak, amelynek gyakorlásához nem kell messzire menni.
Sava Babić idealizmusa ugyanakkor egy adag megszállottsággal is párosult, hiszen ő Hamvas Béla-imádó, és neki sikerült a Hamvas-filozófiát kultikussá tennie Szerbiában.
A belgrádi tanszék első napjai óta jelentős politikai változásokon ment át az ország, ami, feltételezem, kihatott a Hungarológia Tanszék életére is...
– Igen. A hatalomváltás után legalább deklaratív változásokra került sor. Ami viszont rossz volt, hogy megszakították azt a bombázásokig, vagyis 1999-ig a belgrádi egyetem és a debreceni egyetem közötti együttműködést, amely alapján a hallgatók nyári iskolában vehettek részt. Ez kulturális szempontból is nagyon jó együttműködés volt, ugyanakkor a nyári iskolában többen részt vehettek, mint mondjuk egy egyéves külföldi tanulmányúton. Most végre sikerült a tanszék jelenlegi vezetőjének, dr. Cindori Sinkovics Máriának és nekem felvenni a kapcsolatot a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemmel, így most nyáron néhány hallgató már nyári iskolában tanulhatott. Olyan hallgatókat küldtünk, akik nem magyar ajkúak, illetve az öt közül egy hallgató a magyar nyelvet mint második idegen nyelvet választotta az egyetemen. Egyre többen választják ma már a magyar nyelvet. A hallgatók jelentős része azért dönt a magyar nyelv mellett, mert szükségük van rá a magyar állampolgárság megszerzéséhez.
Ma kik azok, akik a Hungarológia Tanszékre iratkoznak?
– Most 15 fősek az évfolyamok. Molnár Csikós László tanár úr megközelítőleg 10 évvel ezelőtt készített egy kimutatást, miszerint a hallgatók egyharmada a gyökerekhez ragaszkodása miatt, illetve a már meglévő magyar tudás miatt iratkozott be. Ugyanakkor évente van egy-két olyan hallgató is, aki magyarországi szerb, ott fejezte szerb nyelven a tanulmányait, és Belgrádba iratkoznak a Hungarológia Tanszékre. Ilyen hallgatónk volt Milesa Stefanović, aki Dimitrije Stefanović budapesti egyetemi tanár lánya. Ő Belgrádban jár Hungarológiára és ortodox-teológiára. Azon dolgozunk, hogy minél magasabb átlageredménnyel rendelkező, minél motiváltabb jelentkezőink legyenek. Küldetésemnek tekintem, hogy kineveljek egy olyan nem magyar embert, aki szerb, vagy horvát anyanyelvűként a magyar kultúrát fontosnak tartja és van annyi tehetsége, hogy magas szinten elsajátítsa a magyar nyelvet és azzal, vagy az irodalommal foglalkozzon később is. Vagyis nem elsősorban a műfordítók kinevelése a cél, hiszen nincs is mindenkinek tehetsége, sem pedig türelme hozzá, de csak az tud jó műfordító lenni, azt az adott nyelven íródott művet a saját anyanyelvére tudja átplántálni.
A szerb közönség, a szerb olvasó, mennyire nyitott a magyar irodalomra?
– Azt gondolom, hogy nyitott, és véleményem szerint ez Sava Babić Hamvas-kultuszának köszönhetjük. Egy ember, egy író felkeltheti az érdeklődést több író iránt is. Ugyanakkor Márai Sándort is gyakran fordították nálunk, meg Horvátországban is. Sava Babić fordította le Márai naplóit, ami a legjobb művei közé tartozik. A másik fordító, aki szintén hozzájárult ehhez, Vickó Árpád, aki Konrád Györgytől szinte mindent lefordított. A vajdasági író közül pedig Végel Lászlónak volt egy igen nagy kultusza, akit szintén Vickó Árpád fordított. Előttük viszont Danilo Kiš fordításai voltak kiválóak. Sajnos ma sokszor akkor jövünk rá, hogy egy művet le kell fordítani, ha már Nyugaton nagyon kelendő a könyv.
