A közelmúltban az egyik vajdasági gimnázium tanára azzal büszkélkedett, hogy a náluk érettségizett magyar diákok közül hányan nyertek felvételt igen magas pontszámokkal az Újvidéki Egyetem különböző karain. Ezek a fiatalok és a többiek is, hisszük azt, egyetemi tanulmányaik során is megállják a helyüket. Az idén ősztől lakói lehetnek majd a korszerű, kiváló feltételeket kínáló Európa Kollégiumnak, amely sokkal több lesz mint egy egyszerű diákszálló. Sorozatunkban kiemelkedő vajdasági magyar értelmiségiek idézik fel, hogyan is volt az, amikor ők voltak egyetemisták, mennyire meghatározóak a későbbi életút tekintetében az egyetemi évek, mennyire fontos az akaraterő, a szellemi nyitottság, a sokoldalú érdeklődés.
Dr. Péics Hajnalka az Újvidéki Tudományegyetem Természettudományi-matematikai Karán szerzett matematikatanári oklevelet. A szabadkai Svetozar Marković Gimnáziumban tanított két évig, 1989 óta dolgozik a szabadkai Építőmérnöki Karon. Újvidéken magiszteri képzésre, Szegeden pedig doktori iskolába járt, 1996-ban szerezte meg a magiszteri fokozatot, 2000-ben pedig sikeresen megvédte a doktori disszertációját. Jelenleg rendkívüli egyetemi tanár. Több mint 15 éve vesz részt különböző formában a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar munkájában, jelenleg a mesterképzésen vannak tantárgyai. Óraadóként tanít immár 9 éve a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban is.
Ha jól tudom, királyhalmi, az egyetemi élet mekkora változást hozott az Ön számára?
– Akkoriban Királyhalmán éltünk, ma Hajdújáráson lakom. Hasonló a két kis falu helyzete sok szempontból. Nagy változás volt a falusi és szabadkai élet után nagyvárosban élni. Én imádtam az egyetemista évek minden percét, a nagyváros minden előnyét! Gyakran jártunk moziba, rendszeresen látogattuk a színházi előadásokat, habár a színház szeretetét még a szabadkai középiskolai évek során plántálták belénk. Viszont Újvidéken ismerkedtem meg életemben először az orosz balett szépségeivel, és itt tapasztaltam meg azt is, hogy milyen élvezetes lehet egy operaelőadás. Ezek a tapasztalatok meghatározóak lettek az életemben. Szegeden is rendszeresen eljártunk színházba és operába, a Kortárs Balett előadásaira, a Szegedi Szabadtéri Játékokra. Ma meg csak úgy tudom elképzelni az életem, ha időnként elmehetek Budapestre, Szegedre vagy más nagyvárosba egy-egy színházi rendezvényre, koncertre. Így tudok kiegyezni az általam igen szeretett, nyugodt falusi élettel.
Az egyetemi évek alatt milyen nehézségek adódtak, és azokat hogyan sikerült áthidalni?
– Új helyzetekhez, arcokhoz hozzászokni mindig nehéz, különösen az ilyen zárkózott embereknek, mint amilyen én is vagyok. Egy idő után azonban a részünkké válik az új környezet, az új helyzet, és azt is a miénknek fogadjuk el. Először Szabadka, majd Újvidék és végül Szeged volt az a város, ahol új intézményeket, embereket, nyelveket és kritériumrendszereket kellett megismernem. Gyorsan tudtam alkalmazkodni, mert a tudásvágyam mindig gyorsan legyőzte az újtól való félelmet. Újvidékre sokan mentünk ugyanabból az osztályból, s ez sokat segített nekünk abban, hogy hamar otthon érezzük magunkat az egyetemi városban. Ami Szegedet illeti, ott akkor tudatosodott bennem ez az érzés először, amikor Csákány Béla tanár úr egy alkalommal rám köszönt az Aradi téren. Igen. Ez már majdnem olyan volt, mint nálunk otthon, a faluban. Ahol még köszönnek egymásnak az emberek az utcán.
A szerb nyelv hiányos ismerete okozott-e problémát?
– Természetesen okozott. Mint minden magyar lakta faluból jött fiatalnak. Én azért választottam annak idején Újvidéket a továbbtanulásom helyszínéül, mert meg akartam tanulni szerbül. Nagyon erős volt bennem ez az elhatározás. Szerbül olvastunk regényeket, szerbül hallgattuk az előadásokat, s a sok munka végül meghozta gyümölcsét. Hálával tartozom az akkori szobatársnőmnek, aki nagyon sokat segített nekem, és a tanáraimnak az egyetemen, akik rendkívül toleránsak és segítőkészek voltak mindannyiunkkal. A nagyobb sokk inkább akkor ért, amikor befejezve újvidéki tanulmányaimat elkezdtem dolgozni a szabadkai gimnáziumban, és tudatosodott bennem, hogy a négy év alatt az anyanyelvemet hanyagoltam el. Én még vallom azt, hogy a tanítónak és a papnak példaképnek kell lennie. Az anyanyelv ismeretében is. Bármilyen helyi nyelvjárásban is beszélünk a szűkebb környezetünkben, ha még büszkék is vagyunk erre, akkor is meg kell adni az anyanyelvnek a neki járó tiszteletet. Ezért keményen meg kellett dolgoznom az egyetemi tanulmányaim utáni években. Bár igazán csak akkor került helyre a lelkem, amikor átkerültem Szegedre, a doktori iskolába. A hároméves intenzív ott-tartózkodás után a magyar matematikai szaknyelvet is elsajátítottam. Így lett ez kerek az életemben. Beszélhettem tökéletesen az anyanyelvemet, megtanulhattam angolul, mert kiderült, hogy a matematikai kutatásokat csak ezen a nyelven lehet tanulmányozni, és letehettem a német szakmai nyelvvizsgát is, mert erre is szükség volt a doktori védéshez. És közben otthon szerb nyelven tanítottam. A nyelvtanulás nem problémát kell hogy okozzon. Életünk részévé kell hogy váljon.
Milyennek látja a magyar egyetemisták helyzetét Vajdaságban?
‒ Én nagyon csodálom a valamikori erdélyi pregrinus hagyományt, amellyel abban az időben felfedezték a tehetségeket, és megtalálták a módját annak, hogy a szegényebb sorsú fiatalok is továbbtanulhassanak, ők aztán a megszerzett tudást elvitték szülőföldjükre és átadták a következő generációknak. A mi vidékünkön ilyen hagyomány akkoriban nem volt, de ma már egészen más világban élünk Az információ sokkal könnyebben áramlik, a továbbtanulási- és ösztöndíj-lehetőségek áradata mindenkihez elér. És ez nagyon jó dolog. Ettől függetlenül, azt kell hogy mondjam, hogy ma a Vajdaságban, a szülők anyagi és erkölcsi segítsége nélkül, igencsak nehéz a fiataloknak pályát választani, s akár itthon, akár az anyaországban egyetemi tanulmányokat folytatni. Kell egy nagyon erős elhatározás és a szülők hathatós támogatása, hogy ez sikerüljön, hiszen egy elég furcsa világban élünk, ahol nem mindig kristályosodnak ki az értékrendek. A lehetőségek tárháza azonban nyitva áll, élni kell vele.
Miért buzdítaná továbbtanulásra a bizonytalanabb diákokat is?
‒ Én mindenek előtt tanuláspárti vagyok. Hiszek a tudás erejében. Nem kell senkinek sem erőn felül teljesíteni, de nagyon fontos, hogy mindenki az adottságaihoz képest kihozza magából a maximumot. Saját sorsunknak csak mi lehetünk a kovácsai. Kereshetünk kifogásokat a kisebbségi lét okozta hátrányaink miatt, de szerintem nem ez a megoldás. Célokat kell kitűzni és küzdeni kell a célok eléréséért. Kihívásnak kell tekinteni a nehézségeket, és mint a tengeri vitorlás a szelet, befogni és a jó irányba fordítani erejével a hajónkat. Nyelveket kell tanulni, kihasználni a továbbtanulási lehetőségeket, s kifeszített szárnyakkal „megcélozni a holdat”.
