Tartományi parlamenti választások nem lesznek a Vajdaságban kialakult politikai válság ellenére sem – ebben egyetért ma az ellenzék és a hatalom is. Hogy hogyan alakul majd a helyzet a közeljövőben a tartományi adminisztrációt illetően, ma még nem lehet tudni, annyi azonban bizonyos, hogy egy új periódus veszi kezdetét azután, hogy a hatalmi többségen belüli ellentétek az eddigieknél is jobban a felszínre kerültek. Az sem elképzelhetetlen, hogy a kedélyek lecsillapodása következik, de az sem, hogy a magyar pártot kizárják a koalícióból. Nem ez azonban az egyetlen olyan téma, amely meghatározta a tartomány közéletét az utóbbi időben. Lezajlottak a nemzeti tanácsi választások is, melyen a Vajdasági Magyar Szövetség támogatását élvező Magyar Összefogás listája 31 mandátumot megszerzett a 35 közül. A Pásztor Istvánnal, a Tartományi Képviselőház elnökével, a VMSZ vezetőjével készített beszélgetésünk során elsőként erre a témára, a hétfőn megalakuló új Magyar Nemzeti Tanács elé támasztott elvárásokra, feladatokra kérdeztünk rá a választások eredményeinek fényében.
– Az elnyert mandátumok száma megfelelt a várakozásoknak. Tudom, ez a mondat szerénytelennek és túlzónak is tűnhet, de ha megnézzük, hogy az elmúlt három-négy évben a Vajdasági Magyar Szövetség teljes struktúrája, tehát nem csupán annak elnöksége, hanem egész tagsága milyen nagy és alapos munkát végzett, akkor azt gondolom, hogy összehasonlítva az összes többi listával és a mögöttük lévő munkával, reálisnak mondható ez a 31 mandátum. Nem mindennapi eredmény, de megfelelt a várakozásoknak. Olvasom én azokat a mondatokat is, amelyekkel páran relativizálni próbálják az eredményeket a részvételi aránynak, a puszta számadatoknak a hangsúlyozásával. Erre fel is voltunk készülve, mégis kicsit meghökkentik az embert az ilyen kijelentések, mert általában azoktól érkeznek, akiknek annyi erejük sem volt, hogy belekezdjenek a történet véghez vitelébe. Én tudom, mennyit kellett dolgozni azért, hogy ez a negyvenszázalékos részvétel meglegyen, ellentétben azokkal, akik ezt sohasem próbálták meg, csak a feladatot szokták kiszabni.
Miről fog szólni a következő négyéves ciklus?
– A vajdasági magyar közösségnek ez a negyedik nemzeti tanácsa az utóbbi tizenöt évben. 1999-ben alakult meg az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács még jogalap nélkül, önszerveződés eredményeként. Vagyis: mi 1999-ben voltunk ott, ahol ma az erdélyi magyarság áll. A különbség az, hogy akkor, ahol mi voltunk, azt leminősítették azok, akik a mostani közjogi beágyazottságot minősítik le, az erdélyit pedig istenítik. Ez is hozzátartozik a történethez. 2002-ben már szövetségi törvény alapján jött létre a tanács, 2010-ben a szerbiai törvény alapján, s most immár másodszor választottunk MNT-t közvetlen úton. Ennek a folyamatnak a folytatása az, ami hétfőn fog történni. Nemcsak a visszaemlékezés miatt fontos az, amit elmondtam, hanem azért is, hogy lássuk, itt egy folyamatos, fokozatos építkezés lehetőségéről beszélünk.
Milyenek az elvárások az új MNT-vel kapcsolatban?
– A nemzeti tanácsokat nem csupán az különbözteti meg egymástól, hogy milyen jogi háttérrel vagy melyik évtizedben alakultak, hanem ebből kifolyólag az is, hogy milyen mozgástérrel, lehetőségekkel, feladatrendszerrel rendelkeztek. Ilyen tekintetben a most alakuló nemzeti tanácsnak egy másfajta feladattal kell megbirkóznia, folytatva azt az építkezést, amely az előző nemzeti tanáccsal megkezdődött. Az előző nemzeti tanács birtokába vette azokat a területeket, amelyekre a hatályban levő törvény lehetőséget adott, vagy ha ez nem volt lehetséges, akkor megtette az első lépéseket: például az általános iskolák alapítói jogait még nem sikerült átvenni. Most elsősorban ezt a már létező teret kellene tovább gazdagítani tartalommal, teljesen belakni. Szembesülni kell az előző négy év teljesítményével, a tapasztalatokkal. Ahol szükséges, ott korrekciókat kell végezni. Sok olyan hely van, ahol kell. Ez nem minősítés, hanem az élet része. Hozzá kell fogni a választási programban meghatározott célok teljesítéséhez. Továbbra is fontos figyelembe venni, hogy a nemzeti tanács nem cél, hanem eszköz. Az érdekérvényesítés eszköze.
Vannak olyan meglátások, melyek szerint túlpolitizáltnak számít a nemzeti tanács.
– Az imént említett érdekérvényesítést nem lehet úgy megvalósítani, hogy a nemzeti tanács halad az egyik sínpáron, a VMSZ a másikon, a civil szféra meg egy harmadikon, és soha sem találkoznak egymással. Úgy vélem, hogy az olyan buta mondatok, melyek szerint a tanács túlpolitizált, a politikai impotencia magyarázására szolgálnak. Szerintem az erőket összpontosítani kell, mert az erők szinergiája az, ami felszabadítja az érdekérvényesítés lehetőségeit. A lista úgy állt össze, hogy meg tudjon felelni a kihívásoknak, ezért én bizakodó vagyok ebben a tekintetben.
AHOGY A LELKIISMERETÜNK DIKTÁLTA
Átalakították a tartományi kormányt, ez az átalakítás azonban nem hozta meg a politikai egyensúlyt Vajdaságban. Ön megálljt próbált parancsolni bizonyos jelenségeknek az ülésen, melyen végül nem szavaztak a VMSZ képviselői. A tartományi mandátumok „vándorlása” állandó probléma lett az utóbbi időben. Hogyan jutottunk el ebbe a helyzetbe?
– Ami a múlt hétfőn történt, az valóban egy hónapok óta tartó folyamatnak a kulminációja. Ennek a kormányátalakításnak az indokait igen nehéz lenne megfogalmazni. A két felszabadult titkári hely régóta ismert tény, s kár volt emiatt elfecsérelni a mögöttünk álló öt vagy hat hónapot. Mi kezdetektől fogva azt hangsúlyoztuk, hogy túl aktív szerepet nem kívánunk vállalni a Demokrata Párt, a Vajdasági Szociáldemokrata Liga és az Új Demokrata Párt között megkezdett tárgyalásokban. Azt mondták, hogy ez egy lényegre törő, új alapokat lefektető kormányátalakítás lesz majd, mely nem a bársonyszékekről, hanem sokkal magasztosabb dolgokról szól. Kiderült, hogy mindebből semmi sem valósult meg, az egész történet csak arról szólt, hogy kinek mi jut. Ami a mi számunkra sokkal fontosabb eleme volt ennek a négy-öt hónapnak, az egy folyamatos kísérletben jutott kifejezésre elsősorban a liga részéről. Egyedül akart maradni a Demokrata Párttal, s ki akarta szorítani a VMSZ-t. Folyamatos volt az utalás arra: gyerünk ki a tisztásra, és válasszunk a demokraták és a haladók között. Annak a képnek a kialakításán dolgoztak, melyen mi megbízhatatlannak, árulónak látszunk, akikkel nem szabad komolyan számolni. Ezt a képet erősítették az olyan kezdeményezések is, mint amilyen az alkotmányos státusról szóló deklaráció volt. Kész helyzet elé próbáltak bennünket állítani, beadták a dokumentumot, és utólag odaszóltak, hogy csatlakozzunk annak támogatásához. Nem azért nem tettük meg, mert a mi szempontunkból nem lényeges az alkotmányos helyzet rendezése, hanem azért nem, mert egyrészt így ezt az ügyet nem lehet kezelni, másrészt egy olyan összecsapott, sarlatánságra utaló papír volt az, amely mögé egyszerűen nem lehet felsorakozni.
A Demokrata Párt viszont felsorakozott.
– Hogy a Demokrata Párt ebbe a játékba miért ment bele, az az én számomra talány. Azért talány, mert nekem folyamatosan az volt a meggyőződésem, és még ma is abban az illúzióban próbálom magam ringatni, hogy a Demokrata Párt egy komoly párt. Hogy olyan emberek képezik, akik nem engedik meg maguknak a luxust, hogy odaálljanak egy ilyen förmedvény mögé. Arra kellett rájönni, hogy előállhat egy olyan helyzet, amikor a fogakkal történő kapaszkodás fontosabbá válik a szakmaiságnál. Mind a kormány, mind a parlament „önmagát vágta szájon” ezzel a többséggel, ami miatt el kell számolni a jövőben valakiknek. A liga által folytatott befeketítési kísérlet tartott az elmúlt hónapokban, minden kijelentésemet igyekeztek kiforgatni. Multietnikumú és multikonfesszionális közegben talán nem kellene problémát jelentenie annak, ha valaki azt mondja, hogy magyar és keresztény. A liga szerint én ezzel megengedhetetlenül megosztottam a vajdasági polgárokat. Ez bizonyára azért van így, mert nekik nincs nemzeti hovatartozásuk és vallásuk, amit én elfogadok, de ha valakinek van, akkor az nem kellene hogy problémát jelentsen. Nem tudom másképp elképzelni a vajdasági multietnikumú és multikonfesszionális társadalmat, nem tudom elgondolni úgy, hogy bűn lenne megmondani, ki minek vallja magát. Betegesnek tartom azt az elgondolást, hogy a polgári társadalom csak nemzet feletti társadalom lehet. Meggyőződésem szerint a polgári társadalom a normális európai keresztény értékekre, tradicionális értékekre alapuló társadalom. Mára tehát kibicsaklott minden, ami a vajdasági közéletet jellemezte az elmúlt tizenöt-húsz évben. Amikor nemet mondtunk, akkor nem a kormányátalakításra mondtunk nemet, hanem erre a folyamatra. Ha ugyanis mindebbe beleegyezünk, akkor gyakorlatilag mindenbe beleegyeztünk volna, ami ellen szót emeltünk az előző hónapokban és években.
nMire számít a felvázolt álláspont ismertetése után? Mi lesz a tartományi koalíció sorsa?
– Nincs az a bársonyszék, amely miatt az embernek meg lenne szabad kockáztatnia például azt az ötvenezer szavazatot, amit éppen ez az ominózus hétfő előtt kapott a szavazóktól. Értem én a demokraták és a ligások élet-halál harcához fűződő pillanatnyi feladatokat. Az az igazság, hogy partnerség ide vagy oda, mindenre nem vagyunk alkalmasak és kaphatók. Vannak dolgok, amibe nem fogunk belemenni. Vannak a parlamenti többségnél fontosabb ügyek is. Mi nem akartuk megbuktatni a kormányt, mert ha ezt akartuk volna, akkor már néhány nappal a szóban forgó ülés előtt is megtehettük volna a költségvetés megvitatása során, vagy nem jelentettük volna be a hétfői ülésen, hogy hogyan fogunk szavazni. Ez a történet nem erről szólt. Nem mindegy, hogy mindennek mi lesz a következménye, ezt a döntést azonban már nem nekünk kell meghoznunk. Az én számomra megkönnyebbülést jelent, hogy volt erőnk kimondani: ebben nem veszünk részt. Megkönnyebbülve várom azt is, hogy mit döntenek azok, akik nem vettek tudomást a véleményünkről az utóbbi időben. Azt a lépést tettük meg, amelyikre az adott pillanatban szükség volt. Nem a haladók és a demokraták között választottunk, nem az ellenzékiség és a többséghez tartozás elve között választottunk, hanem úgy döntöttünk, ahogy a lelkiismeretünk diktálta. A tervünk most az, hogy meghallgassuk, mit mondanak majd a partnerek, s ennek fényében meghozzuk a magunk döntését is.
CIVILIZÁCIÓS LÉPTÉKKEL MÉRHETŐ TELJESÍTMÉNY
A VMSZ köztársasági kormányban való szerepvállalása egy fontos eredményt hozott a közelmúltban, a kollektív bűnösség végleges eltörléséhez vezetett. Hogyan tekinthetünk ma a megbékélés folyamatára?
– A múlt történéseinek helyretétele tekintetében a vajdasági magyar közösség olyan messzire tudott eljutni, amilyen távolságról a többi határon túli közösség saját köreiben sem igen mer még csak beszélni sem. Mi nemcsak beszéltünk róla, hanem meg is valósítottuk. Húsz-huszonöt éves szívós munka eredménye ez. Itt szeretném elmondani, hogy mérhetetlenül becsülöm azt a kockázatvállalást, amely a Szerb Haladó Pártban mutatkozott meg az elmúlt másfél évben ezzel az üggyel kapcsolatban. A szerb közösségen belül ez nem volt egy egyszerű feladat. Nagy civilizációs lépés ez, amelyre az SZHP elnöke, illetve a jelenlegi miniszterelnök úgy vállalkozott, hogy azt mondta: mindegy mit gondolnak majd erről a saját pártjában, ő úgy véli, ezt meg kell tenni. Mondjon róla vagy a pártjáról ki mit akar, én annyit tudok közölni, hogy az, amit végigcsináltak velünk együtt, az egy civilizációs léptékkel mérhető teljesítmény. Azt szeretném javasolni a vajdasági magyar embereknek, hogy rágódjanak ezen, ne felejtsék ezt el. Másodikán se volt könnyű feladat eljönni és elhelyezni a virágot. Olyan pillanatsornak voltunk a részesei, amire hét évtizedet vártunk. Pár hónappal ezelőtt azért vontak kérdőre sokan bennünket, hogy mi lesz a hozadéka a haladókkal alkotott koalíciónak. Ha semmi mást nem sikerült volna megvalósítani a négyéves ciklus alatt, akkor is megérte volna százszorosan. Csak emiatt. Azt, ami a politika feladata volt, mi befejeztük. Emberileg értem, hogy főleg az érintettek részéről jelen van egy állandó követelés. Hallom a mondatokat, melyek szerint „nem kértek bocsánatot”. Lehet, hogy nem kértek bocsánatot, de százszor jelentősebb dolgok történtek annál. Parlamenti deklaráció, kormányrendelet, emlékmű, közös főhajtás, miniszterelnöki koszorúzás és beszéd. A gesztusok sora ez, ami nem másról szól, mint a sajnálkozásról és a bocsánatról. Ne feledkezzünk meg mindeközben arról, hogy azt, ami 1944-ben és 1945-ben történt, nem a szerbek, hanem a bolsevik partizánok csinálták. Ilyen tekintetben a szerb állam jogfolytonosságát feltételezni nagy elrugaszkodás a realitástól. A nagy történészi feltárói munka a jövő év végére befejeződik, a költségvetésben meglesz az ehhez szükséges fedezet, ahogyan az az idén is megvolt. A megbékélés folyamatát tovább kell vinni, mely a társadalmak szembesítését jelenti a közös múlttal. Azt szeretném üzenni a „megélhetési siránkozóknak”, hogy jó lenne a háttérbe szorítani ezt a diszciplínát. Sokan vannak olyanok, akiknek a rossz a jó. Ezt a történetet azonban mi közösen lezártuk. Az érintettek, helytörténészek, a politikum bevonásával. Egyik elem nélkül sem sikerülhetett volna.
A közvéleményt a napokban a leginkább Vojislav Šešelj hazatérése foglalkoztatta. Tartanunk kell-e a kilencvenes évek sötét gondolatainak visszatérésétől?
– Nem lehet a Szerb Radikális Pártot úgy felmelegíteni, hogy komoly politikai tényezővé váljék. A szerb társadalom megváltozott. Az a réteg, amely vevő az ilyen típusú szélsőségekre, talán öt százalék körül mozog jelenleg, fél év múlva ez alá eshet. Ennek egy részét tudja megmozgatni Šešelj a kilencvenes évek retorikájával. A vajdasági magyar közösségnek nincsen félnivalója, az ezzel a retorikával kapcsolatos álláspontja pedig már huszonöt éve ismert. Hogy van-e vele kapcsolatban elszámolni való? Persze. Šešelj egy sötét korszaknak volt az apokaliptikus lovagja a miloševići szocialista párttal. Nem csoda, hogy az történt velünk, ami megtörtént, ha ennyi idő után is ennyi negatív töltet maradt még benne. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy szégyen a nemzetközi közösségre nézve, hogy több mint tizenegy év után sem tudott eljutni a hágai törvényszék még elsőfokú döntés meghozásához sem olyan személy esetében, aki ennyi év után is ugyanott folytatja, ahol korábban abbahagyta.
