Újvidék lakosságának jelentős hányadát képezték a nők, akiknek társadalmi helyzetét a XIX. század második felében és a XX. század elején családjuk és férjük anyagi helyzete határozta meg. Ezért nem kell csodálkozni, hogy leggyakrabban a „háztartásbeli” foglalkozást írták a női nevek mellé. Vannak azonban szép számban olyanok is, akiknek saját munkájukkal kellett hozzájárulniuk a családjuk vagy saját létfenntartásukhoz, így azt is el kell mondani, hogy a számukra elérhető munkák, így a kereseti lehetőségek is a ranglétra alsó fokain helyezkedtek el. A cselédek, szolgálólányok, dajkák, bejárónők, kofák, napszámosnők és munkásnők között, nem túl gyakran, de előfordul a kéjnő is. A város – amelynek létrejöttéhez nagymértékben járult hozzá a péterváradi erődben és annak a hídfősáncában szolgáló katonaság, a sok férfi, a kocsmák – a vendéglők és a nem éppen előkelő szálláshelyek világa volt. Így az újvidéki lakosság összeírásakor ez az akkor még hivatalosan is szabályozott foglalkozás is előfordult a már említett kocsmák és szálláshelyek körül, valamint Újvidék esetében a nem éppen jó hírű Szalonka utcában (ma Arsa Teodorović utca) és környékén. Itt, különösen a XIX. század második felében, a hatóságok által ellenőrzött és szabályozott tevékenységre gondolunk, amely esetében Újvidéken is az országos szabályrendeletek voltak érvényben. Az állam két dologgal foglalkozott: az egyik: a lányokkal, nőkkel kereskedés meggátolása, a másik: a kéjnők egészségügyi állapotának ellenőrzése. A leánykereskedés meggátolásának kérdése Újvidék esetében különös jelentőségű volt, ugyanis a város közel volt a déli határhoz, és a leánykereskedés keletre tartó útvonalán, Szerbián keresztül vezetett. A kéjnő mellett foglalkozásként a bordélyház-tulajdonos is megjelent, úgy férfi, mint női foglalkozásként. A bordélyházakkal és kéjnőkkel való foglalkozás Újvidék társadalmi életében – függetlenül attól, hogy csak a törvényben lévő szabályrendelet megváltoztatásával kialakult vita vagy más „botrányos” viselkedés, kilengés okozta – két újvidéki utcára irányult. Az egyik a már említett Szalonka utca volt, majd a későbbiekben a vele szomszédos Gőzmalom utca, mindkettő szinte a város központjában helyezkedett el, és nem egyszer izgatták a békés újvidéki polgárságot az „éjjeli életükkel”. A városban a XIX. és XX. század fordulóján a városi szabályrendeletek tárában található meg az 1894-ben (korábban 1879-ben) meghozott „A bordélyügyről szóló rendelet” is, amelynek kiegészítését 1913-ban tárgyalták az újvidéki városatyák. A három részből álló rendelet nemcsak a bordélyházakról, hanem a szállodai és vendéglői női szolgaszemélyzetről és büntető határozmányokról szólt, és annak végrehajtásával a városi rendőrkapitányság volt megbízva. A büntetésekből befolyó pénzt a városi szegényalap javára fordították. A városi tanácsban a szabályrendelet megvitatásánál dr. Loránd Samu felhívta a főkapitány figyelmét a titkos prostitúcióra, és kiemelte a központi vizsgálat szükségességét. A figyelmeztetésre Payerle Nándor főkapitány a „közgyűlés nagytetszése mellett mutatott rá arra, hogy a szabályrendelet a visszásságokon legalább ideiglenesen segít. A szabályrendelet elfogadtatott, és a közgyűlés a főkapitányt lelkesen megünnepelte”.
Ez márciusban volt, de ugyanazon év decemberében az újvidéki bordélyházak ismét napirenden voltak, mert az újságok az újvidéki örömtanyákról cikkeztek annak kapcsán, hogy „a lakosság tiltakozásának dacára hosszú évek során át népes maradt a Szalonka utca. És az üzlet föllendülése folytán a Gőzmalom utca is népes lett. Nem perzselte őket ki a Dungyerszky-gőzmalom katasztrófája sem. A város belterületén maradtak továbbra is. Évekkel ezelőtt majdnem minden közgyűlésen foglalkoztak ezzel a kínos üggyel. Végül kétesztendei haladékot kaptak. Ez az idő jövő tavasszal telik le...” „A tulajdonosokkal egyértelmüleg járt el a főkapitány, midőn a gázgyár melletti területet szemelte ki az örömtanyák lakóhelyéül. Kedden volt a helyszíni szemle, így remélhetőleg rövid időn belül a két utca fölszabadul. Telkeik értékesebbek lesznek, és ez a két utca közvetíti az összeköttetést a főutcákkal és magával a főtérrel is. Mint értesültünk, csak öt tulajdonosnak adnak jogot, de megemelt »létszámmal«, amely a szükségleteket kielégíteni képes lesz.” Az adatok szerint azonban erre az áttelepítésre csak 1921-ben, már egy más országban és más világban került sor. Méghozzá az egykori Szalonka utca közelében lévő templomok, a református, az evangélikus és az Uspenska templom egyházi képviselőinek kérésére. Az utcák felszabadultak, a kéjnők vagy örömlányok átköltöztek, és a város ismételten megbékélhetett.
