A vajdaságiak jelentős részének már az is megnyugtató volt, hogy a pénteken megtartott újvidéki nagygyűlés – melyről nem lehetett egészen biztosan tudni, hogy Vajdaság-ellenes, szeparatizmus-ellenes vagy Pajtić-ellenes megmozdulás volt-e – rendbontás nélkül lezajlott. Lincshangulattal, plakátháborúval már nem először találkoznak a tartomány polgárai, így ezektől a jelenségektől ugyan irtóznak, mégis maga a tüntetés miatt aggódtak a leginkább – amiatt, hova fog mindez vezetni. Erre a kérdésre pedig még ma sem adható meg a pontos válasz, hiszen azon kívül, hogy az összejövetel békés befejezését tudomásul lehet venni, azt sem nehéz megállapítani, hogy a folyamat, amely még a tüntetés előtt megkezdődött, a nagygyűléssel még nem ért véget, s továbbra is óriási teherként nehezedik a tartomány közéletére, polgárainak mindennapjaira. Mihal Ramacs, a Danas napilap volt főszerkesztője, újságíró, elemző legutóbbi cikkében úgy fogalmazott, hogy a tüntetés szónokai felett mindvégig Šešelj szelleme lebegett: a bizonyítékok nélküli vádaskodás és a bíróságok nélküli ítélkezés módszerét alkalmazták a szervezők. Beszélgetésünk során Ramacsot először a pénteki megmozdulás véleményezésére kértük.
– Pályafutásom során sok nagygyűlésen vettem részt. Egyeseken azért, mert ez volt a munkafeladatom, a Slobodan Milošević leváltását követelő tüntetéseken pedig polgárként is jelen voltam. Nem vitathatom tehát, hogy a polgárok demokratikus joga szabadon kifejezni elégedetlenségüket, soha sem lennék azok között, akik az ilyen összejövetelek betiltásáról hoznának döntést. Arra is ügyelni kell viszont, hogy ezzel ne sértsék meg a másként gondolkodók jogait, ne zavarjanak másokat saját tevékenységük, munkájuk folytatásában. Ennek az előfeltételnek Újvidéken nem tettek eleget. A városban két hely is van a nagygyűlések megtartására: a SPENS sportközpont előtti plató és a Szabadság tér, vagyis a város központja. Ebben az esetben valaki úgy határozott – feltételezem a városvezetőség –, hogy mégis a kormány előtt gyűljenek össze az emberek. Ami ennél számomra még furcsább, az az, hogy a tüntetésen a felszólalók egyike sem mondta meg, mi az, ami problémás a Vajdaság alkotmányos és törvényes jogairól szóló deklarációban. Senki sem közölte, melyik mondatok számítanak Szerbia-ellenesnek. Szerintem ilyen mondat vagy félmondat nincs a szövegben.
Egyesek szerint elkésett ez a deklaráció, s akkor kellett volna elfogadni, amikor még mindkét szinten a Demokrata Párt volt hatalmon, s tehetett volna valamit Vajdaság autonómiájáért, mások szerint túl korai, mert egyelőre Koszovóval kell foglalkoznia az országnak.
– Szerintem elkésett. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy nincs ebben a szövegben semmi felbujtás, semmi olyan, ami nem felelne meg az ország alkotmányának. Vajdaság rendelkezik bizonyos jogokkal, ezeken az alkotmányos jogokon túllépni aligha tudna, főleg nem egy nyilatkozattal. Nincs tehát itt szó semmilyen forradalmi újításról, sem felforgató magatartásról, Szerbia szétveréséről.
Milyen célok állnak az események hátterében? Egyfelől: mi volt a célja a nagygyűlésnek? A nyilatkozat elítélése vagy a tartományi hatalom átkomponálása? Ugyanakkor mi a célja a deklarációnak, miért éppen most került terítékre?
– A tüntetés egyértelmű célja a tartományi vezetőség megdöntése volt. Egyedül az nem világos, hogy ez hogyan lehetséges, amikor másik hatalmi többség nem létezik. Szerencsére nem törtek be a képviselőházba, hogy átvegyék a hatalmat, a demokratikus hatalomváltáshoz pedig egy új parlamenti többségre van szükség. A sok tüntetés ellenére még Milošević is úgy érte el végül a tartományi vezetőség leváltását, hogy megteremtette ahhoz a parlamenti többséget is. A rendkívüli választásoknak nincsenek meg a jelen pillanatban az előfeltételei, s ezt már több ízben világosan kimondta a képviselőház elnöke is. A jelenlegi tartományi parlamenti többség stabilabbnak számít a köztársaságinál. Ami pedig a deklarációt illeti, azt szerintem a meggondolatlanság vagy a nyugtalanság szülhette. Meg kellett volna vitatni a nyilatkozat részleteit a koalíciós partnerekkel is – nincsenek tizenheten, csupán ketten, nem lett volna nehéz. Másfelől az ilyen fontos dokumentumok meghozása előtt az ellenzéket is meg kellett volna kérdezni. A haladók és a szocialisták is a képviselőház padjaiban ülnek, tehát elismerik a vajdasági intézményeket, ebből a szempontból tehát nem számítanak Vajdaság ellenségének. Nem partnerek, de nem is ellenségek, konzultálni lehetett volna velük.
Kapcsolatba hozhatók-e a vajdasági történések a koszovói konfliktus rendezésével?
– A koszovói kérdés rendezése most egy helyben topog, az állam a hosszabbításokért küzd. Az igazi oka a megmozdulásnak azonban szerintem itt, Vajdaságban keresendő. A Szerb Haladó Párt tartományi és városi bizottsága sokkal nagyobb szeletet akar a tortából a tartományban, de a városban is, ahol alig tudták megvásárolni a szükséges fölényt az újvidéki képviselő-testületben. El akarják helyezni száz-kétszáz, vagy ki tudja pontosan hány tisztségviselőjüket.
Hova vezethetnek a következő tüntetések? Világos, hogy eggyel nem fogják beérni, amennyiben nem írják ki a tartományi választásokat. Elképzelhetőnek tartja, hogy a nagy nyomás mégis erősebb lesz a stabil parlamenti többségnél?
– Az idén nem látok nagy esélyt arra, hogy kiírják a választásokat Vajdaságban. Ez egyedül akkor történhet meg, ha a koalíciós partnerek magára hagyják a Demokrata Pártot. Ebben az esetben a demokraták 59 képviselőre maradnak, ebből már könnyebb átigazolásra bírni néhányat, és megdönteni a kormányt. Nem látok azonban közelinek egy ilyen pillanatot. Az új nagygyűlések szerintem nagyobb mértékben destabilizálnák az ország egészét, mint a tartományi kormányt.
