A Titelprevoz úgynevezett infótúrájának, azaz bemutató kirándulásának jóvoltából, amelyen a turisztikai irodák képviselői és az újságírók vehettek részt, 45 év után végre eljutottam Splitbe a múlt hét végén. Gyermekkorom meghatározó és mondhatni egyetlen dalmát tengerparti városának viszontlátása lenyűgöző, kicsit csalódást keltő, rácsodálkozó, de mindenképpen heves érzelmeket kiváltó volt. Komppal érkeztünk Brač szigetéről az óriási spliti kikötőbe szombaton délután négy óra tájban. Rövid idő állt rendelkezésre, hogy megtekintsük a várost, de ez mégis sok mindenre elégnek bizonyult, ami annak köszönhető, hogy a legtöbb nevezetesség a kikötő közelében van, gyalog könnyűszerrel minden bejárható. Okosan tervezték a közlekedést a splitiek, mert egy helyre építették a vasútállomást, a buszpályaudvart és a kikötőt. Mivel anno vonattal érkezett Splitbe a Kaštel Kandelovac-i nyaralóba igyekvő magyarkanizsai üdülőcsoport, ezért nekem is logikusnak tűnt, hogy az első utam a pályaudvarra vezessen. Megdöbbentem a látványtól. Lerobbant, csöppnyi, szürke épület, egyetlen unatkozó, padon szunyókáló vagy telefonálgató vasutassal, és néptelen, sivár mindössze két vágányos elhagyatott hely fogadott. Nem így élt az emlékezetemben.
A lábujj érintéséhez legenda fűződik: szerencsét hoz, és kívánságot teljesít. Vajon mit kívánt munkatársunk?
Igyekeztem tovább a part mentén, imbolygó halászhajók, pecázó helybeliek és andalgó üdülők mellett haladtam el, úgy tíz lépés után magyar szóra kaptam fel a fejem. Latolgattam, vajon splitiek lehetnek-e, vagy turisták, de menni kellett tovább, így nem szólítottam meg őket. Gondoltam magamban, majd visszajövök a nyáron, hiszen feltett szándékunk, hogy a Magyar Szóban az egykori jugoszláv tagköztársaságokban szórványban élő magyarságot feltérképezzük, és a spliti magyarok is ilyenek. Egyébként a nem túl nagy forgatagban a magyaron és a horváton kívül cseh, szlovák, német, japán, olasz, finn és persze angol hangfoszlány ütötte meg a fülemet. Mondhatom, hogy minden 10–15 méteren lehetett magyar szót hallani.
Aránylag gyorsan ott teremtem a hajóárbócos külsőt magára öltött, spliti Rivára, Dalmácia lenyűgöző és közkedvelt tengerparti sétányára, ahol az ötórai teázás idején a kávézók, a teraszos vendéglők tele voltak vidám, szórakozni vágyó vendégekkel, de sétáló csak itt-ott lézengett. Nem úgy, mint két nappal korábban, amikor a Slobodna Dalmacija spliti napilap tudósítása szerint 15 ezres tiltakozó tömeg népesítette be a turisták kedvenc felvonulási helyét. „Árulás, árulás!” Ehhez hasonló heves jelszavakat kiabáltak, ily módon próbálva megakadályozni, hogy a Horvát Szábor elfogadja az emberi jogok védelme szempontjából fontos isztambuli konvenciót. Nem jártak sikerrel, a parlament kétharmados többséggel megszavazta a dokumentum ratifikálását, a hatalmi HDZ pártból viszont 17 szakadár átszavazott, ami Andrej Plenković kormányfőnek jó néhány keserű pillanatot okozott.
Lakodalom az egykori felvonulási téren
Míg kerestük a bejáratot Diocletianus palotájába, fagyiztunk egyet. 10 kunáért (7 kuna 1 euró) vettük gombócát az egyik kávézó utcai fagylaltospultjánál. Gaius Aurelius Valerius Diocletianus római császár építtette a hatalmas palotát, mondhatni úgy is, hogy a „nyugdíjas” éveinek bearanyozására, amikor majd visszavonul a politikai életből. Ez lett a város magja és szíve a tengerpart mellett, és hozzájárult ahhoz, hogy Split Horvátország második legnagyobb városává váljon, valamint a régió kihagyhatatlan, megkerülhetetlen és legnemesebb műemlékévé. A császár a Splittől néhány kilométerre fekvő Salonában görög rabszolga gyermekeként született, de otthonaként élte meg az adriai tengerpartnak ezt a részét, és gyökeret eresztett itt, amit a 38 ezer négyzetméteres, hatalmas, 12 év alatt felépített, 305 elkészült palota bizonyít. Fénykorában állítólag 8–10 ezer lakos népesítette be. Négy ki- és bejárata van, amelyeket kapunak neveznek, mi a Vaskapun át léptünk be Diocletianus birodalmába.
Misztikus érzés volt a több ezer éves sikátorokban haladni, úgy tűnt, mintha megszólalnának a történelmi mesék, beszélnének a kövek, mindig feltűnik egy újabb szűk utca, forduló, belső udvar, különös erkély, érdekes tér szoborral, kanyargós út, templom és persze szuvenírüzlet, szálláshelykínáló, kávézó és vendéglő. Le kellett ülni egy pillanatra, a sok látványosság megszédített bennünket. Megálltunk egy ásványvíz erejéig, mielőtt a nagy szobrot felkerestük volna. Nem volt olcsó mulatság, a 7,5 decis 280 kunába került.
Némi kérdezősködés és egy cipőüzlet rövid, céltalan, ám pillanatnyi izgalmat jelentő, de sikerélményt mégsem hozó megtekintése után odaértünk Ivan Meštrović (1883–1962), az egykori Jugoszlávia legnagyobb, világhírű szobrászának monumentális, 7 méter magas bronzalkotásához, amely Gregur Ninskit, azaz Nini Gergely püspököt ábrázolja. Az ő nevéhez fűződik, hogy a miséken bevezette a horvát nyelv használatát a latin helyett. A legenda szerint aki megérinti a nagylábujját, annak a kívánsága teljesül. Minden odalátogató turista hiszékenynek bizonyult – köztük én is –, erről tanúskodik a fényesre koptatott püspöki lábujj. Innen a császári felvonulás protokolláris és vendégfogadó udvarába siettünk, a korinthoszi oszlopokkal és keskeny árkádokkal övezett Peristiliumba, ahol rendszerint az alattvalói előtt mutatkozott. Most éppen egy esküvő szemtanúi lehettünk. Elegáns ifjú pár koccintott a vendégekkel, csinos, hosszú ruhás koszorúslányok ahelyett, hogy a pillanatnyi örömöt élvezték volna, a mobiltelefonjukat bújták és vihogtak.
A lerobbant spliti vasútállomás
A Szent Duje székesegyház kőlépcsőjén, amelyre bordó párnákat raktak, leültünk egy pillanatra, és IV. Béla királyunk legkisebb lánya, Katalin jutott az eszünkbe, akiről történelemórán tanultuk, hogy itt, ebben a székesegyházban temették el, amikor az édesapja menekülni kényszerült. Mivel lassan a látogatási időnk a végéhez közeledett, kénytelenek voltunk továbbhaladni. Lementünk a kapualjba, ahol egy óriási boltíves teremben találtuk magunkat gazdag szuvenírkínálattal, amit sajnos nem tudtunk még csak megnézni se, mert sietni kellett, így az úgynevezett Tengeri kapun át elhagytuk a palotát.
A Slobodna Dalmacija szombati számában olvastam, hogy az elmúlt 10 évben két tervet is készítettek arról, hogy miként kellene Diocletianus palotáját tatarozni, ami sok vitát, konfliktust váltott ki, mondhatni úgy is, hogy mindez sok hűhó semmiért, mert a végén egyetlen elképzelés sem realizálódott. Közben egyre-másra nyitották meg az ott lakók az üzlethelyiségeket, vendéglőket, kiadható szálláshelyeket, utazási irodákat, bármiféle rendszer és irányítható elképzelés nélkül. Valóban, az 1979 óta UNESCO-védelem alatt álló palota belsejének működtetése és restaurálása ennél többet érdemelne. Két konkrét terv megvalósult ugyan, de mindkettő csak látványosság, az egyik egy bronzmakett, amit szívesen néznek a turisták, a másik pedig a Kraš csokoládégyár által megalkotott, fehércsokiból kiöntött palotamásolat. A városi múzeumban csodálható meg, de megkóstolni tilos.
Visszaérvén a kikötőbe, messziről felismerhettük a Titelprevoz mélyzöld színű autóbuszát. A vidám társaság folytatta útját, élményekkel felvértezve.
