Márványművész-tanoda

A következő állomásunk Pučišća halászfalu és üdülőhely volt, ahol több mint 100 éve működik Horvátország egyetlen kőfaragó, szoborkészítő képzést adó iskolája. A festői település kiváló mészkővel rendelkezik, és itt található meg az ország legnagyobb működő kőbányája, ahonnan szikrázóan fehér követ termelnek ki, és az általunk meglátogatott középiskolában nevelik a kőfaragókat és szobrászokat. Körülnéztünk mi is e különös helyen. A 27 éve ott oktató Vaclav rövid tájékoztatót tartott számunkra.

– Hamarosan 110 évesek leszünk. Horvátország és az egykori Jugoszlávia egyetlen kőfaragó iskolája vagyunk. Két tagozatot nyitunk meg minden évben. Az egyik három-, a másik négyéves oktatási periódust foglal magában. Az egyik osztályba a szobrásztechnikusok járnak, mondhatni úgy is, hogy ez a szobrászképző, a másikba pedig a restaurátorok. Nemcsak Horvátországból jönnek hozzánk a diákok, hanem az egykori Jugoszlávia területéről is, valamint csehek és németek. Úgy kezdem tanítani őket, hogy „fogd a követ a kezedbe, és készíts belőle egy kört”. Ez az alap. Ha ezt megtanulják, akkor lehet vázát vagy köcsögöt faragni, és így haladnak tovább. Nemcsak fiúk tanulnak nálunk, hanem hat hölgy is jár hozzánk. A mellettünk levő internátusban lakhatnak, és szinte az egész napjuk a fehér kő megdolgozásának szellemében telik. Többnyire a kőfaragó családok sarjai kerülnek hozzánk, de azért akadnak egyéb érdeklődök is – magyarázta Vaclav. Érdekes módon a nap elején a légionárusokat emlegetve Rejtő Jenő jutott eszembe, s a kőfaragókról és egyéb művészekről is ugyanez a gondolat cikázott az agyamban.

Napfürdőzhettünk egy órát a helyi kikötőben, kényelmes padról szemlélhettük a tájat, amikor egy bácsi szólított meg bennünket angolul, mivel hallotta, hogy idegen nyelven beszélünk. Kiderült, hogy Roko Martinović helybeli, 80 éves lakos, aki valamikor az említett kőfaragó iskolába járt, ez volt a szakmája, de a 60-as években kivándorolt Ausztráliába, ott pincérkedésből és kereskedőként kereste meg a kenyerét, de nyugdíjasként visszatért szülővárosába, és szívesen beszélget a turistákkal. Eldicsekedett, hogy a nyugdíja 8000 kuna, ami neki bőven elég, sok a szabadideje, és szívesen segít bárkinek. Kedve lenne és tudna is még követ faragni, de már csak elméletben, mert fizikailag nem bírja.

A sziget déli részéről visszatértünk északra, Postira városkába, és Ivo Biočina Lipa nevű szállójának éttermében ebédelhettünk, megkóstolván a helyi specialitásokat. Előételnek rákrizzottót, kagylót és kalmárt kínáltak, főételnek tonhalat és egyéb helyi halkülönlegességet, hozzá mángoldköretet, desszertnek pedig almásrétes-szerűséget vaníliaszósszal. Mennyei volt minden. Talán mondani sem kell, hogy olívaolajat használtak az étel elkészítésekor, és a helyi vörösbort kóstolgattuk. Az elköltött ebéd után magától adódott a lehetőség, hogy elbeszélgessek a tulajdonossal.

– Amit itt ma önöknek feltálaltunk, minden saját készítésű és ökotermék. Ez azt jelenti, hogy mi a kertünkben termesztjük a mángoldot, a paradicsomot, paprikát, burgonyát, sárgarépát és az uborkát. Személyesen, szigorúan ellenőrzöm a folyamatot, nem permetezünk, a termékünk mentes mindenféle mesterséges adaléktól. Állattenyésztéssel is foglalkozunk. A tejet, túrót, sajtot mi állítjuk elő. Van 20 szamarunk (de ebbe magamat nem számítottam bele), 30 kecskénk, 180 birkánk, 3 tehenünk és 5 sertésünk. Csakis a hegyi legelőkről származó takarmánnyal etetjük a jószágot, s mi saját magunk készítjük, mondjuk, szamártejből a túrót és a sajtot, de ugyanígy kecske-, birka- és tehéntejből is. Már vagy 20–25 éve foglalkozunk ökogazdálkodással, és az éttermeinkbe csakis ezek a termékek kerülhetnek. Persze vonatkozik ez a tenger kincseire is. A halakat és egyéb tengeri herkentyűket a brači part mentén halásszuk, ahol gyönyörűen tiszta a tenger, és legjobb körülmények között fejlődik a tenger élővilága.

– Mit tudnak nyújtani a turistáknak?

– A megóvott környezetet, a tiszta, szép, meleg tengert, a napsütést, a fenyveserdőt, a jó levegőt, a finom ételeket, italokat és a nyugalmas családi pihenést. Visszatérő vendégeink vannak. Állítom, hogy aki egyszer ide ellátogat, nem az lesz az első és utolsó postirai tartózkodása. Jómagam közgazdász vagyok. 1985-től 2-3 évig állami cégnél dolgoztam, majd a 80-as évek végén belekezdtem a magánvállalkozásba, és családi vendéglátóipari biznisszé fejlesztettem ki. A feleségemmel együtt irányítjuk a szállodát és a vendéglőt, de már a négy gyerekem közül a legidősebb fiam is érdeklődik a szakma iránt, s hamarosan beáll a sorba. Az általunk készített élelmiszereket nálunk meg lehet vásárolni. Van is rá igény. Ezért biztatom a helyi lakosokat, hogy ugyanígy járjanak el ők is, mint én. Előbb a települést próbáljuk majd ökológia övezetté nyilvánítani, majd előbb-utóbb az egész szigetet. Nemcsak az élelmiszer-készítésben és -forgalmazásban vagyok lokálpatrióta, hanem a helyi művészetet is támogatom. Amit az épületben látnak, szobrot, festmény, az mind helyi művésznek az alkotása.

Hosszasan barangoltunk a homokos strandon, élvezhettük a helybeliek kedvességét, megcsodálhattuk a szőlő- és olajfaültetvényeket, de lassan búcsút kellett inteni a tájnak, mert 4 órakor Supetarból indult a komphajó visszafelé Splitbe, majd onnan Makarskába tartottunk.