Az ékszerek végigkísérik az emberiség történetét, díszítenek, rangot jelölnek, amulettként védenek.
Essen szó az ékszerekről is! Ki ne ismerné az egyiptomi sírokból előkerült csodálatos arany ékszereket, a római kori, korabeli magyar sírokban talált öltözékkiegészítőket. Az ékszer az őskor óta elterjedt. Szorosabb értelemben minden olyan dísztárgyat annak tartunk, amit az ember a testén visel: fülbevalók, nyakékek, karkötők, gyűrűk, tágabb értelemben a díszes öltözetkiegészítők: övek, csatok, kapcsok, gombok, tűk, fátyol- és melltűk. Az ékszerek funkciója is többféle lehet. Egyrészt díszítenek, másrészt közvetíthetik a személy társadalmi helyzetét, harmadrészt pedig amulettként is szolgálhatnak.
Az övnek minden kultúrában elsődlegesen gyakorlati célja volt. Készítették bőrből, textilből, bronzból, fémszálakból, csontfaragásokkal, ezüstlemezveretekkel, négyszögletes, ovális csatokkal. S rajtuk gyakran erszény lógott, amint Kálti Márk Képes Krónikájában áll: „…Szent Imre… Szent atyja aranyos erszényt hordott övén, telve színezüst dénárokkal, és midőn szegényt látott, nyomban odament és saját kezével gondoskodott róla.” Erzsébet királynéról úgy tudom, kedvelte az úgynevezett berni övet, ami széles, s elöl háromszög alakban nyúlik fel a derékra. Viseletét csak igen karcsúaknak ajánlom!
A középkorban híres volt a magyar ötvös- és ékszerkultúra. Ötvöseink főleg Felvidéken és Erdélyben működtek. Még a szomszéd népeknek is feltűnt a magyar urak keleties pompaszeretete. A Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításán látható olyan nagy fadoboz, tárló, amely egy mentéhez, dolmányhoz való cserélhető pitykéket, gombokat tartalmaz. Ezek a díszek a méltóság, a vagyon jelölésére szolgáltak.
Az ékszerek egyrészt természetes – ásványi, növényi, állati eredetű – anyagokból, aranyból, ezüstből, másrészt ipari termékekből, üvegből, porcelánból vagy különböző fémötvözetekből készülhetnek. Sajátos fajtája volt a nyakláncoknak a „lázsiás”, amit a reneszánsz korban ezüstpénzből készítettek. A nők előszeretettel hordtak igazgyöngy és korall ékszereket. A hamis gyöngysor Coco Chanel védjegyévé vált, az általa tervezett ruhák kiegészítőjeként. A fülbevalók terén sem nyújt sok újat a ma divatja. Ezt bizonyítja például a Leány gyöngy fülbevalóval című, rejtélyes arckifejezésű nőt ábrázoló festmény. A holland Jan Vermeer festő által 1665 körül megfestett alkotás a női fejfedők egy típusának is jó példája, hiszen másik címe: Turbános nő.
A gyűrű is közkedvelt ékszerként jelenik meg az évezredek folyamán. Érdekesség, hogy a középkori népszokásokban csak a menyasszony kapott: ez volt a foglaló, amit a vőlegény „feleségvásárlás” előtt adott. Később már a vőlegény is hozzájutott. A pecsétgyűrűnek funkciója is volt, lenyomata a hitelesség igazolására szolgált.
A legyező az ázsiai kultúrákban a méltóság kifejezője volt. Európában is használták az idők kezdetétől. Készülhetett kemény lapokból, teknőspáncélból, papírból vagy – akár strucc – tollakból is. A hajtogatott legyező a 16. századtól terjedt el. A szalonokban, bálokon a hölgyek előszeretettel használták a legyezőnyelvet, amelyet az 1800-as évek elején egy francia legyezőkészítő nyomtatásban is megjelentetett. A legyező zárt tartása például egy kérdést közvetített: „Szeretsz?” Persze, felvetődik az, hogy kinyomtatása után mennyire volt titkosnak nevezhető e jelrendszer.
A napernyő is fontos szerepet játszott az öltözködés kiegészítőinek történetében. Nagyon sokáig – védve a fehér bőrt – a társadalmi osztályok megkülönböztetésében játszott szerepet.
Az egyes kiegészítők használatában, azok értékében különböző felfogások alakultak ki. Evita Perón például – akinek megjelenése lenyűgözte az argentin népet – magas sarkú cipőben járt, hatalmas kalapokat és bonyolult frizurákat hordott, és feltűnő, értékes ékszereket viselt.
Coco Chanel egyszer azt nyilatkozta: „Szeretem a hamis ékszereket, mert provokatívnak találom őket, és azt hiszem, hogy szégyen milliókkal felékesített testtel végigmenni az utcán, egyszerűen csak azért, mert valaki gazdag. Az ékszerek nem azért vannak, hogy gazdaggá tegyenek egy nőt, hanem azért, hogy ékesítsék, és a kettőnek semmi köze egymáshoz.” Talán nem tévedek, ha azt írom, napjainkban legtöbben ebben a szellemben hordjuk ékeinket.
Sok mindenről lehetne még írni, a nyakkendőkről, táskákról, a napjainkban divatossá vált testékszerekről… s a hozzájuk kapcsolódó szokásokról. Jómagam például a mai napig nem érzem jól magam, ha a táskám és a cipőm színe nem hasonlít egymáshoz.
S mivel ékesítjük magunkat manapság? Határtalan lehet a fantázia szárnyalása, régi korok megidézése ugyanúgy jelen van, mint a polgárpukkasztó dizájn. Ki-ki ízlésének, személyiségének megfelelően válogathat. Vagy akár tervezhet, alkothat magának öltözködéskiegészítőket. Az értékmegtestesítő szerep háttérbe szorult, a harmóniára (vagy éppen a lázadó diszharmóniára) való törekvést érhetjük tetten. A tömegcikkek világában élünk, teremtsük meg egyéni stílusunkat. Ez sokszor valóban nem pénzkérdés.
(Vége)
