Bizonyára már megfogant a Šuvar-féle szakirányú oktatás ötlete, és javában készültek a tervek a 9–10. osztály és a kétéves szakoktatás bevezetésére, amivel az olyan kispolgári csökevényt kívánták megszüntetni egyszer s mindenkorra, mint a gimnázium, úgy 1970 táján, amikor az 1963 óta csak szerb tagozatú törökkanizsai gimnáziumban megszületett a döntés, hogy a továbbiakban magyar nyelven is folyik oktatás. Talán a javában készülő, a testvériséget és egységet hirdető 1974-es alkotmány is adott ehhez némi löketet, és 1971-ben megszületett a csoda: megnyílt az első magyar nyelvű gimnáziumi tagozat. Törökkanizsáról és a környező településekről (Csókáról, Majdánról, Oroszlámosról, Rábéról), sőt a távolabb eső bánáti faluból, Szajánból sem gyűlt össze azonban elegendő diák a magyar tagozat megnyitásához, ezért az Oktatási Önigazgatási Érdekközösségből felkeresték a magyarkanizsai, akkor még csak kanizsai ÖÉK illetékeseit, hogy magyar ajkú diákokat toborozzanak. A helybeli J. J. Zmaj és az Ady Endre Általános Iskola akkori igazgatóira (Körmőci Ferencre és Varjú Györgyre) hárult a feladat, hogy népszerűsítsék a diákok körében a törökkanizsai gimnáziumot, a községi illetékesek pedig operatív feladatként megszervezték a tanulók utaztatását. Nem volt ez túl egyszerű feladat, hiszen a mindössze 3 km-re levő Magyarkanizsát és Törökkanizsát a Tisza két ellentétes, bácskai és bánáti partján nem kötötte össze híd, csak kompjárattal lehetett eljutni egyik településről a másikra. Igaz, a hídépítés szerepelt az ötéves tervben, s a munkálatok is megkezdődtek, de a folyamat végét a gimnáziumi tagozat megnyitásakor pontosan még senki sem tudta behatárolni. Az első magyar tagozat tehát 1971-ben megnyílt. Törökkanizsa adta ehhez az ingyenes diákbuszjáratot, az ATP Trans jóvoltából, s a diákbusz minden reggel végigjárta a Horgos–Martonos–Magyarkanizsa–Adorján–Csóka útszakaszt, s ugyanezt visszafelé is megtette, hazavitte a tanulókat.
Az úttörők az 1956-os születésű generáció volt, majd következtek az 57-esek, az 58-asok és a miénk, az 1959-esek. Ekkorra már egészen szépen felszaporodott a magyarul tanulni kívánó gimisek száma. Amikor 1974 szeptemberében megkezdődött a tanév, még körbe kellett utaznunk az említett útvonalon, a zentai hídon keltünk át Bánátba és jutottunk el Törökkanizsára, több mint egy órás utat megtéve oda és vissza. De a következő tanévben már az új hídon át, mindössze 3 km-es út után érkeztünk meg a Ribár fivérekről elnevezett gimnáziumba. Az egy éven át tartó panoráma utazás fárasztó volt ugyan, de mégis csodálatos. Négy gimnazista generáció magyar diákjai naponta kétszer egy órát tölthettek egy buszba zárva. Életre szóló ismeretségek, barátságok kötődtek, és persze itt-ott szerelmek is szövődtek. Folyamatos bulizás a buszban és izgalom, dolgozatra, felelésre készülés, házifeladat-írás, valamint tanácsadás az idősebbek részéről, hogy melyik tanárnak mi a heppje, és hogy miként lehet a legkönnyebben megúszni a tudáspróbát. Mi akkor még nem tudtuk, hogy ezt akár mentorálásnak is hívhatnánk.
Észre sem vettük, elrepült a négy év, és jött a ballagás 1978 májusában, majd utána az érettségi vizsga. Ott állt az óriástablónk Törökkanizsa főutcáján egy kirakatban, rajta a négy osztály: a bal oldalon a két szerb tagozat – társadalmi és természeti, IV.1 és IV.2 osztályainak – tanulói, a jobb oldalon pedig a két magyar osztály: a miénk, a társadalmisok, a IV. a, 27-en, az osztályfőnökünkkel, Mihelsz Katalin magyartanárnővel, alatta a természetisek, a IV. b, 19-en, Szőke András osztályfőnökkel, a matematikatanárunkkal. Sajnos már nincs köztünk.
Mihelsz Katalin osztályfőnök (balról): Ki tudja már, hogy mikor melyik óráról lógtatok meg! – fogta a fejét az osztályfőnök (Fotó: Tandari Zoltán)
Most, hogy szeptember 14-én, pénteken, 40 éves érettségi találkozót tartottunk, természetesen előkerült a tablókép, és összeszámoltuk, hogy mi, az 1978-ban a törökkanizsai Május 25. Középiskola (mert időközben átnevezték) gimnáziumi érettségizői a magyar tagozaton többen voltunk, mint a szerb tagozat diákjai. Az arány 46:43, a mi javunkra. A találkozóra 14-en jöttünk össze, és a mi szeretett oszink, Mihelsz Katalin magyartanárnő, aki az igazolás nélkül távol maradottaknak sorra igazolatlan órát írt be a naplóba. Csakhamar egyetértettünk abban, hogy inkább egymásnak örülünk, és nem azt kérdezgetjük, hogy a többiek vajon hol vannak. Sajnos a 46 közül nyolcan elhunytak, és a IV. b osztályfőnöke is távozott közülünk. Róluk megemlékeztünk, majd lassan felengedett a hangulat, és vidámabb hangnemre váltottunk. Előkerültek az érdekes történetek, a mókák, a lógások ecsetelése, a csínytevések, a felelések és a tudáspróbák halasztásának esetei, a túlélés módozatai, a törökkanizsai gyönyörű parkban megtartott órák sokasága. Amikor sikerült meggyőzni a biológiatanárnőt, hogy vissza a természetbe. Az osztályfőnökünk emlékezett, hogy egyszer a technikaórán üres tanterem fogadta a tanár néptársat, mert az osztály az utolsó pillanatban az ablakon át távozott a felelés elől. Sokan azt a nézetet vallották, hogy jobb az igazolatlan óra, mint egy egyes a naplóban. Később valahogy mindig megbirkóztunk az igazolatlan órák ügyével is, mert senkit sem csaptak ki közülünk emiatt. Pedig akkor szigorúan vették a dolgot. A közös akcióink, az egy húron pendülés pedig az osztályközösséget összekovácsolta, és az összetartozást erősítette bennünk. Érdekes módon annó nem sokat politizáltunk, persze, akadtak világmegváltó beszélgetések, pontosan tudtuk, ki mikor mit gondol, s többnyire megegyezett a nézetünk. A mi osztályunk, az a-sok, kicsit vagányabbak voltunk, mint a b-sek. Ők viszont a tanulmányi eredményben jobban teljesítettek. A tudást többnyire mindenki nagyra tartotta, mert beszélgetni, vitázni, világmegváltó dolgokról szólni csak kellő érvekkel és tudással lehetett. Persze nem volt akkor internet, okostelefon, csak könyv, lexikon, memorizálás, a megszerzett tudás, aminek meglett az eredménye, mert sok műszaki, humán értelmiségi, egyetemi és főiskolai végzettségű került ki ebből a generációból.
A latintanárunk rettentően szigorú volt. S ráadásul egy szót sem tudott magyarul. Mi meg, bácskaiak, alig-alig értettünk szerbül. Rettegtünk tőle. Ezért nem is sikerült megkedvelni ezt a tárgyat, de a latin közmondásokat mindenesetre lelkesen bifláztuk. Már aki! Az volt a szokása a tanárnak, hogy ragoztatott velünk az órán, egymás után álltak föl a tanulók, és mondták, mint a szavalatot. Egyszer egyik fiú, a mi osztályunkból, összekeverte az eseteket, és a tanár így ripakodott rá:
– Sedi druže. Sedi drvo na drvo.
A szerbül alig tudó felelő úgy értette, hogy egy latin közmondást kapott feladatul, hogy szépen ragozza végig, és elkezdte:
– Seda drva na drva.
Sede drve na drve – eddig juthatott el. Az osztály hahotázott, a Spale (így hívtuk a latintanárt) kivörösödött, az ajtó felé mutatott, és ordított:
– Marš napolje!
Történelemórán pedig az a szokás dívott, hogy a tanárnő nem adta elő az anyagot, hanem olvastatta velünk a könyvet. Egymást felváltva, hangosan adtuk elő a tananyagot. Ugyanaz az illető, aki a latinórán az említett módon ragozott, ezúttal a nagy októberi forradalomból interpretált részleteket. A világforradalmárnak kikiáltott Vlagyimir Iljics Lenin nevét a tankönyvírók lerövidítették: V. I. Leninre. A szerencsétlen diák szépen felolvasta, ahogy leírva látta, hatodik Lenin, azaz VI. Lenin. Az osztályon nevetési hullám hömpölygött végig. A talán szundikáló tanárnő felkapta a fejét, mivel fogalma sem volt, mi történik, nem hallotta a szöveget, gyorsan rendre intette a társaságot, és folyt tovább az olvasókör. Az érintett felolvasónak sem volt fogalma arról, hogy a többieknek mi olyan vicces, ezért elhangzott még egyszer a VI. Lenin, hiszen a tankönyvben minden harmadik sorban ismételgették ezt a nevet. Ekkor még hangosabb lett a hahota, de a tanárnő még mindig nem figyelt az elhangzottakra, hanem azt leste, hogy ki mit csinál, vajon mi az a mókás dolog, amin derülünk. Csendet parancsolt. Fenyegetőzött, hogy a társaság felét kiküldi az óráról, és aztán majd megnézhetjük magunkat. Erre már a felolvasó is helyeslően és egy kicsit mérgesen bólogatott, és emeltebb hangon folytatta. Persze csakhamar ismét elhangzott a VI. Lenin, mire megállíthatatlanul kitört a röhögés az osztályban. A felolvasó csodálkozva és méltatlankodva nézett fel, a tanárnő, aki most már hallott mindent, felsikoltott:
– Édes fiam, hát hány Lenin volt?
– Mit tudom én! – volt a válasz. – Itt írja, hogy hat, de lehet, hogy több is, mert a Lajosokból tizenvalahány volt.
– A Leninből egy is sok volt – förmedt rá a tanárnő –, azonnal hagyd abba a felolvasást.
