Vörösmart, a Drávaszög különös világának egyik nagy múltú települése a 90-es évek pusztító, embert megalázó eseményei után – térdre kényszerítve is – még mindig a Drávaszög központja, természetesen magyar vonatkozásban.
1841-től kezdve mezőváros volt, 1871, az új községi törvény megjelenése után a nagyközségek kategóriájába sorolták. De Vörösmart azután sem veszítette el gazdasági és kulturális jelentőségét. A jegyzőség mellett körorvosi, vásártartási, kereskedelmi, ipartestületi és művelődési központ maradt nemcsak a századfordulóig, hanem az első és a második világháború alatt és az után is.
Ezúttal Vörösmart régi gazdag, igen tartalmas életét említem. Az egykori gimnáziumot, amely a reformáció térhódításának az idején alakult. A régi, igen színvonalas iskola a Várhegyen állhatott, és ma már csak a hegyre felvivő út neve, a Deák-szurdok őrzi annak emlékét, hogy erre egykoron tógás diákok igyekeztek fel az iskolába.
Aztán néhány évszázaddal később, a mögöttünk maradt évszázad közepe táján, a 40-es és 50-es években a vörösmarti algimnázium volt az, amely ugyancsak színvonalával, figyelemre méltó népszerűségével, túllépett nemcsak Vörösmart, hanem Drávaszög határain is. Az algimnázium legendás tantestületében ott volt Drávaszög akkori szellemi életének meghatározó nagy egyénisége, Baranyai Júlia (Schneider Júlia) is.
Amikor Baranyai Júliát említjük, akkor két dologról semmiképpen sem szabad megfeledkeznünk. Az egyik A vízbe vesző nyomokon című könyv. A szerző, Baranyai Júlia Drávaszög történetét írta meg. A másik Drávaszög tájmúzeuma.
Baranyai Júlia nemcsak a vörösmarti algimnáziumban tette a dolgát, oktatta, nevelte, útjukra bocsátotta a fiatalokat, hanem valami hihetetlen energiával járta a Drávaszög kis falvait, és csaknem négy évtizeden át tárgyi bizonyítékok után kutatott. S Vörösmarton „megszületett” az a Tájmúzeum, amelyre méltán büszkék lehettek nemcsak a vörösmartiak, hanem a térségben élő magyarok is.
A Tájmúzeum sajnos a 90-es évek háborús időszakában megsemmisült, legértékesebb darabjai eltűntek. Azért említem itt a Tájmúzeumot, mert annak újbóli megnyitására, felavatására csak jó néhány évvel ezelőtt került sor, ami egyúttal Vörösmart művelődési életének újjáéledését is jelentette.
Hogy Vörösmart művelődési életében érdembeli változások történtek, egyebek mellett egy rendhagyó vörösmarti könyvbemutató is igazolja. Rendhagyó, mert a vörösmarti születésű (1898–1944) Berger Otti 20. századi textilművésznő életét és munkásságát dolgozza fel az Ég és föld között kiadvány, amelynek a szerzője a laskói származású Varga Mária.
Berger Otti, az avantgárd textilművész, dizájner, a 20. század első felében a németországi Bauhaus főiskola szövőműhelyének volt a tanulója, később tanára. Önálló textilműhelyt rendezett be Berlinben. Lakástextíliát tervezett német, holland és svájci gyáraknak, szakmai folyóiratok ismertették munkáit. Zsidó származása miatt Németországból az Egyesült Államokba került, és a chicagói New Bauhaus intézmény szövőszakát vezette. 1938-ban hazatért Vörösmartra, onnan 1944 májusában koncentrációs táborba vitték.
A 90-es évek letaglózó döbbenete után Vörösmart, ha lassan is, de mint az a mitológiai főnixmadár, újra él, újra egykori rangjához méltón jelen van nemcsak a drávaszögi, hanem a délvidéki magyarság életében is. Nyolcosztályos magyar általános iskolája működik. A József Attila Kultúregyesület tevékenysége évről évre tartalmasabb lesz. Aztán ott van a Dália Egyesület (az egyesület ma már megfelelő helyiségben működik), a Szurdok egyesület és a nemrég alakult Baranyai Júlia Magyar Ifjúsági Egyesület.
A falu hírnevét a mögöttünk maradt esztendőkben a vörösmarti borok kiváló minőségének köszönheti. Már hagyományossá vált annak a rendezvénynek a megtartása, amelyet bormaratonnak neveznek. Ez a rendezvény évről évre nemcsak népszerűbb, hanem tartalmasabb is lett. Így például az elmúlt esztendőben 1800 résztvevője volt, akik 25 pincében kóstolhatták meg a kiváló vörösmarti borokat. El kell azt is mondani, hogy bormaratonon nemcsak a környékbeliek vannak jelen, hanem az ország minden részéről, sőt külföldről is érkeznek vendégek.
Amikor a vörösmarti pincéket említem, önkéntelenül is neves irodalmárunk, Herceg János jut eszembe. 36 évvel ezelőtt, Drávaszög nagy halottjának, Baranyai Júliának temetése után rövid, szívhez szóló írásában a búcsúztatás megható pillanatairól is szólt. Ennek az írásnak a befejező sorait idézem: Temetésén, a búcsúbeszéd után halkan, a gyászhoz illő szomorúsággal sírt fel a cigány hegedű mélabúja: Messze a nagy erdő… S aki tudta, hogy a mogyorósi erdőre kell gondolni, ahol Baranyai Júlia született és felnőtt, ugyancsak sírhatott. Erőtlenül bujkált a nap a felhők mögött, amikor koporsója után felkapaszkodott a gyásznép a pincesorok sáros mélyútján a temetőbe. S mennyire hozzája illett az is, hogy az örök búcsúvétel után lefelé jövet nyitva voltak a pinceajtók, hogy egy-egy pohár borral koccintva áldozzanak a gyászolók Baranyai Júlia felejthetetlen emlékének.
A 90-es évek mély nyomot hagytak a nagy múltú falu életében. Ma azonban Drávaszög egykori szellemi központja, Vörösmart a megújhodás határozott folyamatának köszönhetően újra visszanyerte régi rangját, és oda, az Árpád-kori kis települések csodálatos világába lassan majd visszatérnek mindazok, akik a 90-es években arra kényszerültek, hogy elhagyják szülőfalujukat.
