Ismerek egy fiatal papot Szabadkán, aki mindig nyüzsög. Nem bír magával. Szerintem, amíg mások az igazak álmát alusszák, ő addig is azon kattoghat, hogy kinek, s hogyan lehetne segíteni. Igen, eltalálta kedves olvasó, Balcsák Szilárd atyáról van szó. Szilárd atya, aki sosem nyugszik. Vagy nyári tábort szervez, ahol „csupán” 400 gyerekkel foglalkoznak, vagy családi közösségépítő találkozókra hívja meg a környező falvak fiataljait, vagy simán „csak” tanít, nevel (ahogy ő mondja: szeret) gyereket, s felnőttet egyaránt. Szilárd atyánkat az idén nyáron kinevezték a szabadkai Kisboldogasszony-plébánia élére. Na, nem is kellett neki több. Úgy döntött, hogy ő bizony itt se fog tétlenkedni, s gyorsan szétnézett, hogy mit is tehetne a közösségéért. A családokért, akik közül néhányan nagyon szegény sorsban, rossz körülmények közt éltek. A mindig aktív, talpraesett pap karácsony közeledtével úgy döntött, hogy most jótékonysági akciót szervez. Most a rászorulókon szeretne segíteni. Lendülete ismét magával vont több embert, s az Édesítsük meg a karácsonyt elnevezésű műanyag palack- és mézgyűjtő akciója is sikeres lett. Bizony, a Kisboldogasszony-plébánia papja és hívei, illetve Szilárd atya tanítványai, segítői s azok kedves ismerősei mind-mind műanyag flakonokat, kupakokat gyűjtöttek, illetve mézet, hogy azt átadják a rászorulóknak.
Na, de hogyan lesz palackból méz? Hogyan lehet így is segíteni? Mit talált már ki megint Szilárd atya? Elgondolása a környezetvédelemhez köthető, hiszen arra kérte fel a híveket, hogy gyűjtsék össze a háztartásaikban felszaporodott műanyag palackokat, s adják azt le nekik, a Kisboldogasszony-plébániának, vagy a zentai teológia szakos lányoknak, Polyák Hajnalkának és Mucsi Teréznek, akik segítettek a gyűjtésben és a műanyagok szállításában. Az akció során több mint 400 kg műanyag flakon gyűlt össze, s annak értékesítése után az atya az összegyűlt pénzen mézet vásárolt, s ezzel ajándékozta meg a plébánia környékén élő rászoruló családokat. Édesítsük meg a karácsonyt, mondja ő, s ez lett az akció neve, vagy szlogenje is, s hiszem, hogy a „megédesítés”, az öröm átadása valóban sikeres volt. Ugyanis a jótékonyságukhoz, miután meghirdették azt, sokan csatlakoztak, ki palackkal, ki mézzel támogatta őket, de voltak, akik szaloncukrot ajánlottak fel, vagy krumplit, száraz élelmet, édességet, gyümölcsöt, s ruhácskákat, színes filctollakat juttattak el a gyermekeknek. Sok kis csomag készült, ami a jószívű felajánlásoknak köszönhető, s a legjobb helyre, szegény sorsú gyermekekhez került.
A segítő lányok, Polyák Hajnalka (balról) és Mucsi Teréz
Szilárd atya átveszi a műanyag flakonokat a Mucsi lányoktól
– Tudjuk, hogy több mint tíz éve aktívan, segítőként „működik” a közéletben. Eddigi aktivitásai gyermekekhez, családokhoz köthetőek. Honnan jött most a környezetvédelemmel egybekötött jótékonyság gondolata?
– Királyhalmán, szegény és szorgalmas családban nőttem fel. Mindenki dolgozott a családban, mégis egyszerűen éltünk, használt ruhákban jártunk. Sokszor volt gyűjtés a templomban különféle célokra és jól emlékszem, a nagyszüleim mindig az első nyugdíjukból szerényen bár, de támogatták a különféle nemes célokat. Egyszer, egy ilyen gyűjtés alkalmával odasóhajtottam a nagytatámnak: Mennyit segít a mi kis pénzünk nekik…? A kérdésemre a nagytatám egyszerűen válaszolt: Kisfiam, sok kicsi sokra megy. Ez a mondat bátorít nagyon sok kezdeményezésemben. És a napokban is, amikor először meghirdettem az akciót a szentmisék után és megérkeztek az első visszahúzó vélemények: Mi ez annyinak? Piszkos munka… stb. Igazuk volt, de én másképp látom, illetve többet látok mindebben. Gyerekkoromban láttam, hogy sok szegény szorgalmas munkásnak nincs lehetősége adni, mert neki is alig van. A szabadkai Kisboldogasszony-plébánia területén sok olyan család él, akik egyik pillanatról a másikra veszítették el a munkájukat. Sokan egyik napról a másikra élnek. Amikor megérkeztem a plébániára, először őket látogattam meg, a szegényeket. (Jaj nekem, ha nem ők lettek volna az első helyen!) Amikor kérdeztem az apukákat, hogy de mégis miből élnek, az esetek nagy részében csak vállat vontak. Ők se tudják.
Van egy hittanos barátom, aki másodikos. Nagyon szeretem, olyan egyenes, tiszta és bátor a tekintete. Október végén, az első hideg alkalmával, kopott férfi nagykabátban jött a nagymisére. Gyalog érkezett, mint később megtudtam, több mint 5 km-t maga mögött hagyva. Amikor odaültem mellé, hogy mise előtt egy kicsit barátkozzunk, beszélgessünk, láttam, hogy a gyerek izzad. Kértem, hogy vegye le a kabátját, melege van. Erre ő csak a fejét rázta. Nem akartam erőltetni. Jobban is tettem, a szentmise alatt tűnt fel, hogy a gyerek nagykabátja alatt, amit apjától kérhetett kölcsön, egy kopott atléta felső volt. Aznap éjjel keveset aludtam. Mindig az ő tekintetét láttam, ha becsuktam a szemem, akkor is. És ismétlődött bennem a jézusi szó: Amit vele teszel, velem teszed (vö.: Mt 25,40 ). Hogyan tehetnék én vele és a többi ilyen vagy más szegénységgel küzdővel jót? Mi az igazán jó nekik? Vigyek nekik pénzt? Vagy ruhát, vagy ételt? Az kevés. Sőt még sértő is lehet. Reggelre érkezett meg a válasz a kérdéseimre: Nekik is kell adni lehetőséget, hogy jót tegyenek. Hogy ők is jóknak érezhessék magukat, mint ahogy azok is, minden „megbélyegzés” ellenére. Gyűjtsünk műanyag flakonokat! Így mindenki teheti a jót, nemcsak a gazdagok, nemcsak a munkaviszonyban lévők, hanem azok is, akik önhibájukon kívül a társadalom peremére szorultak. Azok is, akiknek 3-4 gyerekük van és nem azért élnek egyszerűen, mert lusták, vagy szemtelenek, hanem mert gyerekeket nevelnek, és közben dolgoznak, és nincs idejük másra. Hadd érezzék ők is, hogy hozzájárultak karácsony békéjéhez. Igen, gyűjthettünk volna csak mézet, de ott maradt volna a szívünkben a kérdés: És a szegényekkel mi lesz?
Az összegyűjtött méz egy része
– Örömmel nyugtázhatjuk, hogy ez a megmozdulás is sikeres volt, ha egyáltalán lehet így fogalmazni. Mennyi mézet tudtak átadni, s hány családot sikerült az idén meglátogatnia?
– Több mint 40 kg mézet tudtunk ily módon beszerezni, a felét már el is juttattuk a hívőkhöz, a szegényekhez Hermina nővérrel. Az ajándékokat is már kivittük.
– Hogyan sikerültek ezek a találkozások így karácsony táján? Milyen volt a hangulat? Meséljen a családokról, a fogadtatásról...
– Sokszor ott vagyok én is, amikor az ajándékokat átadja a nővér, de nem ragaszkodok ahhoz, hogy mindenképp ott legyek (lehetetlen is lenne). Ha megyek, akkor a gyerekek miatt megyek, a legkisebbeket keresi a tekintetem mindig. De ez nálam spontán működik. Elhunyt nagytatámtól örököltem ezt a jót, ő is mindig a jót kereste és elbűvölte a kicsiket.
Ugyanakkor nem szeretném, ha túlságosan elvarázsolna egy-egy visszajelzés, hálamosoly. Tudni kell tenni a jót azokkal is, akik még nem tanulták meg, hogyan kell megköszönni. S aztán az se lenne jó, ha a csodát az én emberi erőmnek tulajdonítanám. A csoda az emberekben van, abban a sok kicsiben, ami sokra ment… Abban a sok kicsi jóban, amit Istentől tanulva, megtettek a (szegény) emberek.
A Kisboldogasszony-plébánia
– Mi az, ami arra motivál egy fiatal anyukát, egy teológiai hallgatót, hogy segítsen egy ilyen jellegű kezdeményezést? – kérdeztük Polyák Hajnalkát, az egyik segítőt.
– Szilárd atya megnyilvánulásai, akciói mindig inspirálóak és innovatívak, több család életébe visznek örömet, különböző formákban, de mindig a krisztusi szeretet kifejezéseképp. Ezt tapasztalva nem volt bennem s Teri barátnőmben kérdés, hogy most is mellé állunk, s segítsük őt. Ez a megmozdulás magába foglalja a környezetvédelmet, amit szintén fontosnak éltem meg, illetve megjelenik benne a jótékonyság, az önzetlenség és a hit. A hit, hogy lesz jobb. Hogy Isten fogja a kezünket a legszomorúbb helyzetekben is. A nélkülöző családoknak valójában kis csomagokat juttattunk „csak” el, de igyekeztünk szíveikbe azt a szeretetet átadni, amire Krisztus tanít bennünket. Átadni mindazt, amit attól a sok jó embertől kaptunk, akik nélkül nem lett volna se palack, se méz. Rengetegen fordultak hozzánk segítő szándékkal, jelezve, hogy adni, segíteni szeretnének, akiknek ezúton is hálásan köszönjük. Ezektől az emberektől, szempároktól sokat kaptunk mi is. A belőlük sugárzó jó és segíteni akarás azóta is bennünk ég. Bízunk benne, hogy a szívek nem csak ilyenkor ünnep táján forrósodnak fel, hogy ez a segítő szándék az év minden napján megmarad.
